Volt egyszer egy kollégám, még abban az időben amikor projektekre szerződtem különböző cégekhez, ismeretlen stúdiókba, rövidtávú melókra, vagy otthon dolgoztam. Ez éppen bejárós volt, az az igazi grafikusos amikor a körmére égett a csapatnak a munka vagy az okos rendszergazda nyomdába adás előtt törli az összes fájlt (volt ilyen is) és azonnal elő kell állítani egy többszáz oldalas újságot.
Én már erősen majdnem harminc, a srácnak első munkahely, éppcsak 18. Úgy nézett ki a kölyök, mint Christopher Atkins a kék lagúnában. Nem mondom, hogy azonnal beleszerettem, mert az egy sokkal bonyolultabb érzés, inkább csak azonnal beleszerettem, na. Mindezt úgy, hogy első pillanattól tudtam, hogy soha, semmikor, semmi, mert ez bazdmeg nem csak kölyökképű, hanem tényleg gyerek. Látszik a mozgásán, a nevetésén, az egész tejszagú lényén. Jó, egy ilyen érzéssel el lehet lenni, tünékeny, múlékony, maximum arra jó, hogy az ember odafigyeljen kicsit, hogy hogyan öltözik.
Csakhogy a dolog úgy alakult, hogy mi ketten sok éjjel fennmaradtunk melózni, amikor a többiek már nem tudtak ébren maradni és hazamentek, vagy lefeküdtek valahol.
Nem szabad beszélgetni! Higgyétek el nekem, annak sosincs jó vége!
Elkezdtünk beszélgetni.
Milyen is egy ilyen beszélgetés, amikor fele időben azon gondolkodsz, hogy ha megerőszakolod a srácot, akkor kapsz öt évet meg priuszod is lesz, de tulajdonképen megérné, mert eltűnne a fejedből a zavaró gondolat? Hát, elég érdekes.
Néhány nap alatt eljutottunk odáig, hogy én végigjátszottam az összes létező szerepemet, amit csak ki tudtam találni, hogy mit mondanék, ha…?
Ő pedig elmondta, hogy:
Ha az anyja ilyen megértő lenne, mint én… (a franc akar anyád lenni! Bár, akkor legálisan megölelhetlek, de jézus milyen öregnek tűnhetek, ha ez jár a fejében)
Annyira jó lenne, ha a barátnőjével ilyen nyíltan tudna beszélgetni, ő nem is érti… (én értem. A barátnőd őszinte, kimondja amit gondol, én meg lavírozok itt a szerepek közt)
A szex se működik valami jól, a lány húzódozik, de nem mondja miért… (bingó. Szarul csinálod. Nem feltétlen technikailag. Egy nőnek éreznie kell, hogy megőrülsz érte. Ha nem érzi, akkor csak szombatesti rutin.Arra meg ráun az ember.)
Voltam minden. Haver, pszichológus, anya és barinő egyben, de leginkább iszonyatosan és visszavonhatatlanul öreg (a 30 évemmel).
Szóval összehaverkodtunk, elvarázsoltam (höhö. gyíkká!) és mivel nem csak kívül volt gyönyörű, úgy belehabarodtam, mint annak rendje.
Na ennél a helyzetnél semmi se rosszabb. Talán csak az amikor megkérdezed a családot, hogy mit főzz, és azt mondják: mindegy. Te pedig elkezded készíteni a válási papírokat és megnézed mennyibe kerülne az El Camino.
Befejeztük a munkát, úgyhogy elment a stáb megünnepelni.
Nem tudom, hogy volt, nem tudom, hogy keveredtünk egymás karjába, de együtt mentünk haza. (ne igyatok! Irtó veszélyes dolog!)
Volt persze bennem valami diadalérzet, meg némi szégyen is amire viszont nagyon nem akartam gondolni.
Aztán, csak ültünk a lakásomban és beszélgettünk.
Az alatt a három perc alatt, amíg felértünk a taxitól, elszállt az alkohol bódító varázsa, és benne ültem a valóságban.
Ő arról beszélt, hogy mindig szerette volna, ha egy idősebb nő bevezeti a tutiba.
Én azon merengtem, hogy én inkább egy férfit szeretnék, nem egy ilyen teljességgel vállalhatatlan és értelmetlen alkalmi kapcsolatot.
Végül szépen elegyengettem a dolgokat, elkötözgettem a szálakat, megértően és gyógyítóan ahogy egy anya vagy egy barát tenné.
Aztán aludtunk. Két külön ágyon. Reggel elment, és sosem beszéltünk többet.
Akkor még nem volt net, csak telefon. Hogy ő keresett-e, nem tudom, nem ültem a telefon mellett. Nem akartam kínozni magam, nem kerestem. És csak ez az egy közös melónk volt, nem volt ezer szállal egymásba szőve az életünk. Könnyű volt nem keresni.
Nem volt sok idő, míg elmúlt, hiszen eleve életképtelennek született ez a szerelem. Meghalt, eltemettem. Még sírkövet se kapott eddig.
Most is csak arról jutott eszembe, hogy reggel a parton láttam egy homokvárat. Éppen vitte a víz.
emtévé
