Régeni János – az ízutazó Chef – újra zarándokol
Vannak helyek.
Bizonyos helyek. Ahol ha megtelepszünk, vagy csak percekre is megpihenünk, különös dolgok történnek velünk.
Olyan, mintha már nagyon sokszor jártunk volna ott. Olyan mintha álmainkból, képzeletünk vetítővászonáról került volna elénk.
Olyan hatások és érzetek kerítenek hatalmukba, hogy ott kell maradnunk egy ideig, hogy megérezzük minden rezdülését, lélekzetvételét és egybeolvadjunk az energiájával.
Vannak ilyen helyek.
Ha eléggé fogékonyak vagyunk, akkor ajtók és térkapuk nyílhatnak ki és meg, úgy hogy át tudunk menni, más idősíkokba, vagy akár más életekbe is.
Ijesztő.
Igen, először mindig meghátrál az embernek fia. A következő alkalmakkal azonban – ha úrrá tudunk lenni a páni félelmen -, igazi csodákkal teli mesében, vagy valóságban találjuk magunkat.
Minden ellenérzést és tiltakozást odébb söpörve, jelentem vannak ilyen helyek.
És jelentem – ha még oly hihetetlen is -, többször volt alkalmam megmerítkezni szeretet energiáik kútjaiban és elidőzni falaik között. Hasonlít, de csak nyomokban függ a mostani világunktól.
Álomszerű.
Annak kell lennie, hiszen tárt karokkal fogad magába, miközben valós világunkba átjárása van.
Jelentem nem ittam sokat és az erősen tűző délelőtti portugál Nap sem okozott bennem maradandó károsodásokat. Épp csak megpihentem, egy kedves kisváros, árnyakkal borított hangulatos terecskéjén, ahol történetesen egy lágyan csobogó szökőkút szolgáltatta az ihletett háttérzenét.
Mert mire is vágyik a zarándok, egy hosszú fárasztó délelőtti galoglás után. Egy pohár hideg italra, egy falat ételre és a sötéten csordogáló feketekávéja mellé, nyugalmas pihenésre.
Így volt ez velem mindég az elmúlt években útjaim során.
Most sem volt máshogy.
Csak leültem, az amúgy a korai órákban alig látogatott tér árnyas teraszára, és megrendeltem mindent, amit csak kívántam. A farmernadrágos srác, perceken belül teli tálcával indult el felém.
Láttam a pici kávézót.
Láttam a teraszt.
Láttam a terecskét körbevevő, ódon házakat, hivogató apró balkonjaival.
Hallottam a szökőkút, aláfestő csobogását is, de a tálca, már az én kezemben volt…
Arcomon mosoly, amint a tálcával egyensúlyozok és amikor egy közeli asztaltól a hölgyek felém kiáltottak, válaszul, éles portugál szavak pattogtak ki a számból. A megrendelt italokat, sorban az asztalra helyeztem a marcona kinézetű, tetovált zarándok elé, és már léptem is tovább, hogy a hölgykoszorútól is fel tudjam venni a rendelésüket. Nevetésük lehulló apró cseppekként verődött vissza, az öreg házak kopott kőfalairól.
Röpültek a percek.
Sűrű, krémesen fekete kávé csurrant a gépből az apró csészékbe. A pultban serénykedtem, a sörök tetején felhőfoszlányként illegette magát a kemény hab. Szendvicsek sorakoztak illedelmesen a fehér tányérokn a szalvéták felett uralkodva, dúsan körberakva érett paradicsommal. A sonkák és sajtok kikandikáltak a kenyér szélénél, de csak annyira, hogy aki meglátja, kedvet kapjon hozzájuk.
Két mozdulat között, az járt az eszemben, hogy milyen jó is lesz lefeküdni majd az emeleten, a térre néző szobámban este.
Halk zene, egy pohárka vörösbor társaságában hallgatni a tér éjszakai sóhajait, a szökőkút lágy csobogásán keresztül.
Álmodozásomból a tetovált, furcsán ismerős zarándok térített magamhoz, a számlát reklamálva.
Rögtön megyek – intettem vigyorogva felé, és a számlagéphez léptem.
Másodpercekkel késöbb, a vendég is és én is elégedetten távoztunk. Persze ki-ki a saját dolgára.
Más tennivalóm nem lévén a mosogatógéphez léptem és a feltörő párától alig látva, elkezdtem kiszedegetni a tiszta pohoharakat…
Katt… A vetítésnek vége!
Az asztalon üres a kávéspohár előttem, és a sörömből is csak egy langyos korty maradt.
Meredten nézem az ujjaim között időközben leégett cigarettát, ami arra engedett következtetni, hogy hosszú percek teltek így el.
A várázstér, kiköpött magából és visszatértem egy párhuzamos valóságba.
Csendben figyeltem a távolodó pincér, farmernadrágos alakját. Akár én is lehetnék ő…
Szeret ez a tér engem.
Érzem.
Magához hívott, ideédesgetett és megmutatta titkát. Megmutatta, hogy mindig van más valóság azon túl, amiről mi azt hisszük, hogy az az egyetlen és igazi.
Talán – mondom talán -, egy jó szinházi előadás alatt érezhet hasonlót a néző, ha a színészek elvarázsolják remek játékukkal.
Mert ha ez sikerül nekik, én is lehetek Hamlet, vagy akár VIII. Henrik is…
Vagy tényleg sokat ittam a híres portugál sörből?
Vagy a Nap sütötte meg ennyire a fejemet a hosszú út alatt?
Aligha hinném.
Sőt!
Hiszem és tudom, bárhol, bárki ráakadhat ezekre a varázslatos idő és térkapukra, ahonnét az ismeretlen csábítóan felénk integet.
Csak nyitni kell.
Gyermekien, egyszerűen és szeretettel telve, nyitva kell hagynunk az ajtót, játékos lelkünk előtt.
Játsszunk!
Hisz játék az élet.
Egy nagy, szines játék…
emtévé
