Ott ülök, ahol egész évben az estéim legjavát töltöttem.
Ülök, és azon gondolkodom, mit is kéne tennem még ebben az évben.
Dolgaim legjavával végezvén, arra az elhatározásra jutottam, hogy elpihenek, akár körülöttem a természet.
Elpihenek, és lassan eszembe jut, az elmúlt évem, sok története és meghatározó eseménye.
Hangulatok…
Felrémlik előttem gondolataim, érzeteim eszenciája, ami meghatározta az írásaim, verseim legtöbbjét.
Hangulatok között válogattam, olykor vakon sután, de nem véletlenül.
Véletlenek nincsenek.
Azok a hangulatok sarkalltak írásra, amik meghatározták, ezt a kétségek, és örömök között eltelő évet.
Volt itt minden.
Esett szó a barátságról, szépségről, szerelemről, kibírhatatlan lelki kínokról.
Volt történet, ami csak a természet és a lélek elcsendesedéséről, vagy háborgásáról szólt, és olyan is akadt, ami vad, fékezhetetlen habokat vetett, akár az óceán felkorbácsolt hullámai.
Volt harag, szakítás, szerelem, kritika, és ha meglepő formában is, de megjelent, burkoltan, néha szatirikus alakban, a világról alkotott véleményem.
Volt minden, akár az életben.
Különleges festménymontázsként áll össze bennem írásaim összessége.
Lassan véget ér ez az év is. Így nem árt – sőt hasznos – végignézni rajta. Végignézni a lelki, fizikai nyomokat. Megfigyelni a változások hullámzását, ahogy kikristályosodva megmutatják, a fejlődést, vagy a károkat, amit elszenvedtünk. Látszik, olyan mintha ha az év első és utolsó napján, egy-egy fényképet készítenénk önmagunkról.
Az apró, megbúvó ráncok mentén figyelhetjük meg, hová jutottunk el.
Hol mosoly, hol kín, hol kétség vési útjait arcunk felszínére.
Az írásaim képek.
Képek, melyek vonásaimat, szívemet, érzéseimet tükrözik.
Ha időrendi sorrendben felgyorsítom a képeket, arcom olyan, mintha mondani, üzenni szeretne nekem. Üzeni, hogy lezárjak, vagy újrakezdjek, induljak, vagy építkezzek tovább.
Alapot kínál.
Alapot az eljövő évhez.
Ahhoz, hogy miben kell fejlődni és mi az, amit már elhagyhatok. Üzen nekem, hol kell folytatnom és mi az az alap, ami már szilárd.
Megmutatja, hogy a szeretet a legszilárdabb lépcső.
Lépcső a földi mennyországba, ahol a lélek gyógyultan, megnyugodva pihenhet, a hétköznapok, őrülete után.
Jók ezek a visszapillantások.
Kellenek, mint a sárga nyilacskák, a Galiciai hegyek között.
Kellenek, akár a hajnali napfelkeltéket megédesítő, friss kávé illata, és a forró csésze szelíd csókja a tenyéren.
Az év, vagy egy lezárult korszak utáni kezdet olyan, mint a sötét éjjeleket felváltó hajnal első sugara.
Narancsosan terül el a vad erdők felett, megmutatva, hogy az sötét éj démonjai, mik nemrég, még halálra ijesztettek, eloszlanak a fényben.
Nincs más dolgom/dolgunk, mint olvasni a jeleket, akár a Camino hosszú sivatagos útján, lent a Via de la Plata-n. Vagy akár fent, az O Cebreiro csúcsain, úgy, mint, a vad hullámok által ostromlott parton, Muxiaban, a Costa da Morten, akár úgy, mint a konyhákban, munka közbe, a magánélet útvesztői között, vagy úgy, mint a Bakony titkos lejtőin.
Mindig vannak jelek. Jelek az elmúlt időszak érzéseiből, a szeretettel és a hittel, át, meg átszőve.
Rakjuk hát le, azt, ami már nem szolgál minket, azt vegyük magunkra, ami reánk van szabva, és emelt fővel lépjünk át, a következő időszak küszöbét.
szöveg Régeni János
emtévé
