Valahol messze, a város egy kietlen szegletében létezik egy eldugott zug. Sötétség övezi, valami olyasféle fal, mint a Csipkerózsika kastélyát rejtő áthatolhatatlan bozót…
…de mégis más.
Nem a testnek, inkább a léleknek teher az ezen való átjutás, hiszen atomháborút és az azutáni romlást idézi a környező táj.
Emitt egy szebb napokat látott, megkopott hűtőszekrény, amott felborogatott bevásárlókocsik, nejlonzsákok kétes eredetű törmelékkel, ruhák szanaszét hajigálva, és az embernek nagyon a lába elé kell néznie, hogy ne lépjen a mindenütt heverő használt tisztasági kendőkre és gumikra…
Ahogy haladtam befelé, lépten-nyomon furcsa neszezés zavarta meg a csendet az ösvény mentén. Hátamon éreztem a Láthatatlan Emberek tekintetét, akik gyanakodva méregettek a bozót sötét rejtekéből.
A növényzet lassan nyakig ért, majd teljesen ellepett, a pára fojtogatóvá vált, aztán egyszer csak átléptem a határt.
Halkan csörgedező patak rohant az autópálya alá, mellette pedig sötét ingoványként terpeszkedett a Nevesincs tó. Hatalmas nyárak és füzek ágaskodtak ki a vízből, útját állva a kelő nap sugarainak, így a patakot még friss pára lepte be, a nádat és füveket pedig tündöklő ezüstcsipke szegélyezte.
Mintha egy álomvilágba, vagy még inkább Tündérországba csöppentem volna, amerre néztem, mindenütt szitakötők aludták Csipkerózsika-álmukat, testüket az Alkony csókja harmatba zárta, s a Pirkadat csókjától vártak feloldozást.
De a Pirkadat késlekedett, én pedig minden alvó csodát végiglátogattam.
Melléjük hasaltam, figyeltem őket, gyönyörködtem bennük, egészen addig, míg az első kósza sugarak át nem hatoltak a fák sűrű koronáján.
Egy apró nyíláson át vetült a fény néhány nádlevélre, ami a környező álmos derengésben fáklyaként lobogott.
Észrevettem, hogy kék szárnyú tündérek sora lengi körül, mind odagyűltek szárítkozni. Közeledtemre egy pillanat alatt szétrebbentek, majd ahogy magam is beálltam a fénycsóvába, megláttam a csodát.
Fölöttem gyanakodva, kicsit talán bosszankodva, kavargó táncban köröztek a szárítkozni vágyó szitakötők, sötétsávos szárnyaikkal oly kecsesen szelték a levegőt, mint a pillangók.
Leültem és nem mozdultam.
Egy aranyszínű tündér bizalmatlanul a vállamra telepedett, összenéztünk. Nem félt. Velem maradt. Sötétkék párja követte a karomra, aztán szép lassan felbátorodott mind, s kisvártatva már tíznél is több szitakötő pihent rajtam – az egyetlen fénybe borult kiszögellésen a csendes tavacska partján. Így ültem egy darabig, amíg meg nem láttam, hogy valami születőben van épp egy mellettem lengedező fűszálon.
De ez már egy másik történet…
A képen egy hajnalban, frissen előbújt, már-már üvegszerű szárnyú harántsávos katona-szitakötő (Sympetrum striolatum) látható.
A hely pedig létezik, a mese minden szava igaz, aki nem hiszi, járjon utána!
kép és szöveg Újvári Zsolt
emtévé
