Nagyon sokan tették már fel a kérdést, hogy hogyan látom meg, hogyan veszem észre a szebbnél szebb élőlényeket.
Nos, az első találkozásom a római botsáskákkal egészen váratlan volt. Találtam ugyanis a városban egy fantasztikus parkot. Nem voltak ott sorokba ültetett dísznövények, térkövezett részek, szökőkutak, csupán egy meghagyott folt a természetből.
A lehető legtökéletesebb hely számomra, ha nincs lehetőségem messzebbre utazni, hogy állatokra “vadásszak”.
A sűrű bozótos mellett sétálva épp boglárkalepkéket kergettem, amikor egy füves terület szegélyén megpillantottam valami szokatlant. Az egyik fűszál némiképp vastagabb volt a többinél, ez egy olyan dolog, amit nem tudok másként vagy jobban körülírni.
Ha sokáig kémlelem a növényeket, a sziklákat, egy idő után feltűnnek szabályos, oda nem illő elemek, vagy apró szabálytalan formák, így veszem észre a mimikrik királyait.
És így történt ez azzal a zöld botsáskával, amelyik a szedrestől néhány méterre elkóborolva egy fűszálon lapult, teste mellé húzott lábakkal, akárcsak a fű többi levele, de mégis kicsit más volt, ez szúrt szemet úgy négy-öt méter távolságból.
A fotón szereplő példányt már egy sokkal kézenfekvőbb helyen, egy friss szederhajtáson találtam meg, ahol kevésbé rejti el ágacska-formája, mégis döbbenetes, mennyire el tudnak rejtőzni a szeder sűrűjében, és biztos vagyok benne, hogy még azoknak az embereknek a nagy többsége sem látta őket, akik nap mint nap kutyát sétáltatnak ezen az ösvényen.
kép és szöveg Újvári Zsolt
emtévé
