Régeni János – az ízutazó Chef – újra zarándokol
Megint önmagába fordult egy kör.
És önmagát generálva spirálban folytatódik. Nem ugyanoda érkezett vissza, még ha úgy is látszik és nem azon a helyen folytatódik ahol majd egy hónappal ezelőtt kezdetét vette.
Számos kilóméterel, számos megéléssel és friss érzésekkel gazdagodtam. Nem fontos felsorolni őket, hiszen csak nekem jelentenek sokat.
Most is – mint már annyiszor -, határozott tervekkel indultam, és most is mint annyiszor, az élet útja, vagy az út élete, átrajzolta.
Terveket szövögettem, még az íróasztalon, a laptopom előtt, amiket az élet nem adott meg.
De nincsen bennem hiányérzet.
Kaptam helyette másokat. Sokkal színesebbeket, szebbeket, vagy akár fájdalmasabbakat is.
Így van ez velünk földi halandókkal, ha az elengedések rögös, vagy rögtelen útjára tesszük a lábunkat.
A saját javamat szerettem volna szolgálni, hisz ki az az őrült aki készakarva dolgozik maga ellen. Tettem ezt, nap mint nap, mosolyogva.
Ismerősen cseng a régi közmondás?
Ha meg akarod nevettetni az Istent, mesélj neki a terveidről.
Én meséltem neki eleget…
Megélések, megérzések és elengedések szegélyezték utamat, akár az útjelző kövek a camino mentén.
Nem tudtam eltévedni sem lélekben, sem az úton.
A szeretet és gondoskodás, úgy font körbe, akár a csillogó pókhálók a hajnali utakon.
Nem volt más dolgom, mint, hogy a jelenben legyek.
Ha a pillanatot éltem, soha nem tévesztettem utat. Sem az úton sem a lelkem ösvényein.
Ha elvétettem a fókuszt, megfizettem érte. Mindig a kellő mértékben.
Megfizettem az árát, de éreztem és hittem, mindig a szeretet és a gondoskodás áll, a számlák mögött.
Fizettem – hisz mást nagyon nem is tehettem – és folytattam utamat.
Mindig gazdagabban és egyre több megértéssel.
Választhattam.
Megértem a szelíd tanításokat, vagy a következő intelem, már keményebb lesz.
Legtöbbször, sikerült az előzőeket megfogadnom, de akadt sok olyan helyzet, amikor elcsúsztam.
Elcsúsztam, de miután lélekben leporoltam magam, ismét talpra álltam és ha néha, vicsorgósra sikeredett is arcomon a mosoly – folytattam az utam.
Folytattam, hiszen minden megérkezés magában rejti az újabb elindulást.
Nem lehet megállni és minek is tennénk?
Ha meg is állunk olykor, életünk hosszúra nyúló pillanataira, mindig tovább megyünk és – ha hisszük, ha nem -, mindig tapasztaltabban, lelki többletekkel.
Már csak egy sétám maradt a hazaindulás előtt. Egy rövidke, tíz kilóméteres séta.
Örömből, puszta kedvtelésből, mert megérdemlem.
Azután indul egy újabb létkör és egy új út, de már nem itt, a még mindig buján zöldellő erdők fái között, hanem otthon, egy egész más dzsungelben.
Indulás hát, előre…
emtévé
