Placido Domingo
Mit lehet róla írni, mit még nem írtak? Én azt godolom, hogy ő a XX. század legnagyobb operaénekese. Nem énekese, hanem operaénekese. Az opera színpadi műfaj, nem elég énekelni benne. Ő pedig nem csak énekel.
A hangon lehet vitatkozni, ízlés kérdése
Én ezt a tenort szeretem legjobban, de hangfenomének, óriási tenorok azért voltak bőven az utóbbi hatvan évben, amióta ő a pályán van. Kinek ez tetszik, kinek az.
Ekkora művész, ilyen elképesztően hosszú karrierrel és óriási reprtoárral mint ő, azt hiszem még nem volt. Tenorban semmiképp. Azon kívűl, hogy egészen kíváló színész, hihetetlen átváltozó művész és ami mindenki másnál különlegesebbé teszi az a stílusérzék. Soha nem téved. Hajszál pontosan tudja mit, hogyan kell énekelni. Én azt szoktam mondani, hogy nekem ő egy értelmező szótár, bárhol felüti az ember, ott a magyarázat. Mindent úgy kell énekelni, ahogyan ő énekli. Az egyszerű dalocskától a valódi drámáig, az elcsépelt operaslágereken át, az operettig.
Soha nem túloz, nem érzeleg, nem csuklik el a hangja hatásvadász módon.
Érzelmeket közvetít
Valódiakat. Nagyon mélyről jövőket. Ő maga, nagyon érzelmes, rengeteg élethelyzetben sír, mint egy gyerek, túlfűtött, de a színpadon hihetelenűl profi.
Nem egy olyan felvételt láttam, ahol előadás közben elesett, láthatólag alaposan meg is ütötte magát, de egy másodpercre nem esett ki a szerepből, a zenéből.
Otelloként valósággal eszét veszti tökéletesen átalakul.
Rengeteg felvételét néztem végig, néhány mesterkurzusát. Óriási élmény, ahogyan a kezdő énekeseket instruálja. Tizenhat éves kora óta énekel és én azt hiszem, a lelke mélyén a színpadon akar búcsúzni az élettől.
Megszállottan hajtja az életet, az előadásokat. Olvasom, hol, mikor lép fel, hol vezényel, hol rendez, többet dolgozik, mint fiatalon.
Nem képes visszavonulni
Én imádom őt, de néha már zavarba ejtő egy-egy előadása. Olyankor úgy megkérdezném: “Drága Placido, de miért?” Ő biztos nem teszi fel ezt a kérdést magának. Fel se merül benne, hogy vissza kéne vonulni. Amíg mozogni tud, színpadon akar lenni, kábítószer számára, képtelen lemondani róla. De egy ekkora művésznek, aki 60 éven keresztűl elvarázsolta a világot, ezt a kis emberi gyengeséget azért el lehet nézni.
Na és akkor itt egy történet az “én Placidomról.”
Rómában dolgoztam, július közepe, vasárnap, tikkasztó hőguta, aki teheti a tengeren, a város kihalt ilyenkor.
Csöng a mobilom, Domingonak másnap, hétfőn kora reggel Budapestre kell utaznia a koncertjére Rost Andreával, Miklósa Erikával, de vasárnap este még vezényel Rómában a Caracallában. Az előadás nagyon későn ér véget, VIP várót kellene foglalni neki, hogy ne kelljen félhalottként sorba állnia a chck inben.
Én persze azonnal mozgásba lendültem
Hívtam a követségi ügyeletes kollégát.
Itt most ugorjuk át azokat a részleteket, hogy milyen szintű együttműködést és munkakedvet tapasztaltam részükről, az egy másik történet, ez most Placidoról szól.
Akkor még volt MALÉV és a római képviselet vezetője egy szuper kedves, készséges nő volt, aki viszont mindenben segített. Egész délután rohangáltam, végül elintéztem a dolgot.
Este hívtam Domingo managerét, minden oké, mehet a VIP váróba. Ő nagyon megköszönte és megkért, ha lehet menjek is érte a szállodába és vigyem ki a reptérre, már megrendelte a taxit.
Feláldoztam magam!
Reggel nyolckor ott voltam a szállodában és vártam az édes embert. Mondogattam magamnak: “Öreg lesz és fáradt, öreg lesz és fáradt”
Nos, sokkal öregebb és sokkal fáradtabb volt, mint vártam…
Beültünk a taxiba hátra egymás mellé. Kedves volt, de nem látott a fáradtságtól, hátradőlt, becsukta a szemét. Beszélgettünk egy kicsit, unokákról, a magyar titkáráról, de ő félig aludt…
Mivel őrült hőség volt, rajtam lenge nyári ruha, ami kicsit szétnyílt a lábamon. Placidonk minden gátlás nélkül előrehajolt és jól megnézte a lábamat. Öreg róka, nem vén róka!
Kiértünk a reptérre, kiszállunk, a VIP váró előtt várt egy olasz nő és a fülembe súgta
– Scusi,chi é il signore? (Bocsánat, ki ez az úr?)
Megmondtam neki, meglepődött, azt mondta, nem ismerte fel.
Beültünk a váróterembe
Két nő ugrált Placido körül. Kávé, süti, ez-az.
Ettől magához tért, felébredt és beszélgettünk. Mindenféléről, koncertekről, családról. Nagyjából egy órát ültünk ott. Aztán jöttek érte, hogy viszik a repülőhöz autóval. Kérte, menjek vele. Végig magázódtunk, a gépnél már tegezett, kaptam két puszit és megkérdezte:
– Nincs kedved velem jönni Budapestre?
Hát ennyi
Nem egy nagy story,de azért mégiscsak eltöltöttem vele két órát.
Kár, hogy nem húsz évvel előbb…
emtévé
