Kislány koromban a mongol sztyeppén éltünk.
Ulán-bátor-tól nyolcvan kilométerre, Câgân-dâvân falucska közelében.
Csak úgy a pusztán, a dombok tövében. Először jurtákban laktunk, majd aprócska faházakban.
Jól emlékszem a vad és mégis lágyan gyönyörű, színes természetre.
A legelésző csordákra, a jurtában élő, folyton költöző mongol családokra, akik szegénységük ellenére, a legnagyobb szeretettel fogadták a hozzájuk betérőket. De jól emlékszem a szárított juhsajt és a faggyú borzalmas szagára is, ami körül lengte az élettereket is.
Azokat, amelyek oly kedvesek és különlegesek voltak számomra, amelyek túlmutattak azon az életformán, melyet a városi élet nyújt, s ahol otthonra leltem.
Tovább gondolva, most már tudom, hogy kislányként végérvényesen meghatározó érzéseimet, lelkem építőköveit görgettem magam előtt.
Ahogy felkelt a Nap, elindultam a végtelennek tűnő dombok lábánál kitaposott ösvényen, s rácsodálkoztam a világra.
A szépségre, mely akkor körbevett engem. Megtanultam meglátni, érezni és felfedezni. Meglátni az apró rejtelmet, a fűszálak között lapuló parányi csillogást, ahogy tündökölve, simogatva hozzám beszélnek.
Érezni a harmat gyémánt tisztaságát, érezni ahogy a testemet átjárja valami bizsergető eszencia, hogy aztán selymes és illatos, színes ködfátyollal burkolva, védelmet nyújtva, kísérjen tovább az ösvényemen.
Ezzel a tökéletes világképpel, s a gyerekkori élményeimmel, a természet érzelmi értékeit megőrizve, lelkem ablakát kinyitva érkeztem Dél-Erdélybe, Gyulafehérvárra.
Úgy éreztem, mintha harminc év távlatából egyszecsak csak hazaérkeztem volna.
Biztos voltam benne, hogy a tíz hónapot felfedezéssel fogjuk eltölteni.
Magosan, a kék égen sasok keringtek mozdulatlan szárnnyal.
S tova északnyugat felé, ahol a nádasok az éggel összeértek, kicsi fehér felhők hajóztak szelíden Erdélyország felé. Mintha csak a mocsár mélyéből fölszálló hazavágyó sóhajok lettek volna. Így írt erről Wass Albert és így láttam én is.
Számtalan tündérmezőn jártunk, meseszerű virágerdőkben a nyárádmentén vagy a székelyföldön, testet-lelket melengető hegyeken, vízesések ködös, mohapárnás ölelésében, s ki tudja nevén nevezni a sok pillanatnyi formát, amit természetnek hívunk.
Meglátni, érezni, csodálni, tisztelni!
S mindezt átadni a gyerekeknek, ez a legfontosabb feladatunk!
A felfedezni vágyás, a csodák keresése, virágok, hegyek, mesék és mondák, történelmünk helyszínei, izgalmas és értékes tartalommal töltötte meg életünk egy páratlan szépségű szakaszát.
Erdők, mezők, hegyek és patakok!
Engedjétek, hogy magammal vigyelek titeket!
Magammal, egy egészen cseppet…
Csak annyira, hogy megmutathassam,
hogy bíbor színnel felruházva láthatóvá tegyem…
A varázslat körbefont,
magával ragadt kérlelhetetlenül,
és végérvényesen…
emtévé