Az emberiség több krónikus betegségben szenved.
Ezek közül a megosztottságot és az esztelen birtoklási vágyat tekintem a legsúlyosabbnak, a többi csak e kettőnek a mellékhatása.
E betegségeket már sokan sokféleképpen diagnosztizálták, ettől függetlenül a beteg haldoklik.
Én magamhoz képest teszek lépéseket a jobbulás érdekében, a saját igazságom szerint, megtapasztalásaim alapján.
Amennyiben változást szeretnénk azt önmagunkon köll kezdeni.
A világ olyan velünk, amilyenek mi vagyunk vele. Amíg másokban vagy a múltban keressük a hibákat, felelősöket, nem igazán tudunk előrébb lépni.
Elsősorban szemléletmódunkon köll változtatni.
Rendezni a külvilággal való viszonyunkat. Megvizsgálni azokat a beégett programjainkat, amiket szinte gondolkodás nélkül ismételgetünk nap, mint nap. Mit okozunk követésükkel magunknak, a környezetünknek, s mit hagyunk általuk magunk után örökül? És ha a jelenlegi, nem kívánatos élethelyzethez vezettek, abban az esetben érdemes-e őket tovább folytatni?
Mi a szerepünk a földön, tudunk-e hozzátenni tetteinkkel a nagy egészhez?
Nem hinném, hogy a napjainkban tapasztalható, öncélú, pazarló, környezetet lepusztító, kihasználó, felelőtlen emberi magatartás lenne az.
Birtokolni is csak annyit érdemes amennyivel elbírunk. Én csakis a kölcsönös felelősség vállalásban hiszek, és a befektetett munkával egyenes arányos jövedelmet tartom elfogadhatónak.
Fontos felismerés, ha azzal foglalkozunk, amire hatással tudunk lenni.
Viszonyítási alapnak minden esetben a teremtett világot, a természetet, annak törvényeit tekintem.
Kapcsolataink – legyenek azok szeretet, baráti, vagy anyagi természetűek – csak akkor tudnak hosszú távon fenntarthatóak és eredményesek lenni, ha igyekszünk mindig többet adni, mint amit kapunk.
Hiszek abban, hogy alapvetően minden ember jónak születik, csak a környezete és a beégetett programok határozzák meg viselkedését.
Tenni szeretnék azért, hogy jobb, élhetőbb legyen ez a világ.
Engem az ösztöneim és a megérzéseim vezetnek, számomra az élet írja a forgatókönyvet, és elém teszi a lehetőségeket, amikkel igyekszem élni. Hiszem, hogy vátozást érhetünk el a vidék lakosságmegtartó erejének növelésével, a természetközeli életformák bemutatásával, népszerűsítésével, értékeink megőrzésével a szemléletmódunk megváltozásával.
Nem hiszek a központosított rendszerek nyújtotta, pénznyomtatás alapú finanszírozásban, a hosszabb távon fönntarthatatlan, pályázat, földalap. támogatásokban. Ezek nagyobb része nem oda kerül, ahol igazán szükség lenne rá. És óriási függőséget, kiszolgáltatottságot, egyenlőtlenséget, társadalmi feszültséget, megosztottságot eredményez. Leszoktatja az embereket az öngondoskodásról.
Ma már szinte mindenki az ilyen központi pénzekre vár, hogy tegyen valamit.
Ez egy drog, amitől egyre többen függenek.
Világméretű probléma, hogy a hatalom képviselői és a média közvetítői a kétkezi munka nélküli jólét hamis látszatát keltik.
Ennek következményeként a lakosság fele nem tud és nem is akar gondoskodni önmagáról. Súlyos terhet róva az aktív rétegre. Úgy tűnik, a fogyasztói világ “még több sem elég” programja, és hamis csillogása megbűvölte az emberek nagy részét, mint Ká, a kígyó Mauglit.
Meggyőződésem, hogy ez a szemléletmód hosszú távon nem vezet sehová, legfeljebb a Föld teljes kizsigereléséhez.
kép és szöveg Szombathelyi Tibor
emtévé
