Határok

A határon állok.

Mindeközben testben és lélekben egy képzeletbeli vonalon egyensúlyozok. Gondolataimba merítkezve figyelem alattam az örvénylő vizet, ahogy a híd lábánál meg-megtörnek a hullámok egymáson.
A folyó, akár a határ, vonalként húzódik előttem és kanyarogva vész bele a délelőtti napfénybe.
Miközben a létezésem egybeolvad a külvilággal, gondolathullámok csapódnak egymáshoz a lelkemben. Úgy ahogy a hídlábat ostromolja a víz lent a mélyben.

Sokszor álltam már így, bizonyos határokon megpihenve.

Legtöbbször életem, és döntéseim határán.
Sokszor néztem már vissza a múlt történéseire, ahogy most, a távolba vesző Portugál határra.
Sokszor tekintettem már reményekkel telve a jövőbe, ahogy most a túlsó partra, Galicia zöldellő erdeire.

Itt és ott.

Múlt és jelen, mind itt vannak és összesűrűsödnek, ebben az egy pillanatban. Akár ha egy atom alkotórészei lennének összepréselve.
Lecsapódnak bennem, az érzések, mint a forró pára, a fürdőszoba hidegen árválkodó tükrén.

Szeretem ezeket a pillanatokat.

Megnyílik előttem a tér és az idő, amúgy zárt kapuja. Ilyenkor mindig történik velem valami meghatározó.
Csak ekkor és csak így vagyok képes átlépni a határokat, és meghozni a döntéseimet.
Csak akkor, amikor a múlt, a jelen és a jövő, egyszerre van jelen egy pillanatban. Úgy akár ha több generáció lenne összepréselve, egy hangulatos szobában.
És ahogy, ez egy családon belül történni szokott, az történik velem is, ha ilyen ponton találom magam.
A múltam tapasztalatai, mint a bölcs idős rokonok, a jelenbe simulva, építik a ifjú jövőm alakulását.
Ahogy a szél belekapaszkodik a hátizsákomba, érzem, nem csak a spanyol határt kell átlépnem. Más, sokkal kevésbé megfogható, életemet átalakító határok várnak rám.
A Spanyol határ csak megerősíti lelkemet, hogy mehet ez így is.

Könnyeden és szinte játszva.

Úgy, ahogy a hullámok simítják a folyó parti fövenyét.
Szilárd elhatározással indulok el a híd túlsó oldala felé, fel sem fogva a hátizsákom súlyát, mely ólmos teherként nehezedik vállamra.

Lejárt egy életkör.

Nem először játszom el a gondolattal az elmúlt években, de egyre érlelődik bennem. Lejárt, és mint minden élethelyzet mely megszűnőben van, hoz magával egy újabbat, melyet, ha szívből dédelgetünk, megszüli magát a jövőben.
A Nap forrón ösztökél, hogy léptemet szaporázzam.
Döntenem kell, hogy végleg lecserélem-e a városi életem.
Ha hazaérek, keresek végre magamnak egy csendes, árnyasan simogató vidéki házat, ahol elkezdhetem azt az létet, amiről már oly sokat ábrándoztam.