A fiam kb. nyolc éves volt, amikor egy alkalommal elmentünk csizmát venni.
Neki. Nagyon utálta az egész vásárlás dolgot. Mutogattam a csizmákat, egyik sem tetszett neki, felpróbálni sem volt hajlandó. Jó, akkor mutassa meg, neki melyik tetszik. Erre mutatott egy lánycsizmát, hogy az. Próbáltuk meggyőzni, hogy azt nem lehet, de ő makacs volt. A többi nem kell. Még a biztiőr is odajött és dörmögte a gyereknek, hogy „ki fognak nevetni az iskolában”.
Végül nem vettünk csizmát.
Na, itt basztam el.
Most azt mondom, meg kellett volna venni azt a csizmát. Hagyni kellett volna, hogy megküzdje vele a saját harcait. Ha kinevetik, kinevetik, de nem miattam nem hordta volna azt ami neki tetszik.
Valószínűleg kidobott pénz lett volna a csizma ára, mert másnap már nem vette volna fel, de be kellett volna áldozni. Mert lehet, hogy nem nevetik ki, mert nem is veszik észre vagy nem is mernek szólni.
És akár kinevetik, akár nem, a Nap ugyanúgy felkel.
Erre rá kell érezni.
Volt egy író ismerősöm, aki női ridiküllel járt. Nem volt meleg, különösebben feminin jelenség se, csak tetszett neki az a táska ezért abban hordta a cuccait.
Tegnap beszélgettem egy társaságban, és a szerencse megint mellém sodort valakit, aki értette amit mondok.
Hogy ne kelljen már halálközeli élmény ahhoz, hogy az ember rájöjjön, hogy semmi, de semmi különösebb nem történik, ha felvállalja a vágyait meg a gondolatait.
A legnagyobb része annak, ami szenvedést okoz, teljesen lényegtelen és értelmetlen dolog.
A legtöbbünket elérhetetlen ideálok gátolnak abban, hogy a mostban éljük meg az örömeinket.
Mert mit szólnak mások, minek néz ki az, amit csinálunk, amit mondunk. Tartunk tőle, hogy, ha valamit megteszünk, más dolgokat lehet, hogy el kell engednünk. Vagy éppen van egy elképzelésünk, hogy hogyan is kéne történnie vagy milyen is lenne az az igazi, aki majd…
És majd boldogok leszünk, ha majd…
Ha lenne valaki olyan, ha elértjük majd, ha megtörténik, akkor majd utána…
De ha most halálos beteg lennél, és csak hónapjaid lennének hátra…
Milyen értéket képviselne, hogy lehúztál 5-10-30 évet egy általad is tudottan szar kapcsolatban?
Milyen értéket képviselne, hogy te jó voltál, és szenvedtél bármitől is?
Mennyire éreznéd akár csak logikusnak, hogy tűrtél, elnyomtad a dühödet, pótcselekvésekbe ölted a frusztrációdat vagy éppen várakozásra pazaroltad az idődet?
Mennyire adna mindez értelmet az elmúló életednek?
A baj csak az, hogy az ember egy beszélgetésnél mindezt végiggondolja, hevesen előadja, aztán hazaér, és beleül ugyanazokba az ideálokba, és várja, hogy történjen valami, amitől majd boldog lesz, és végre minden úgy lesz ahogy szeretné… valami hülye okból kifolyólag.
Vagy nem.
Vagy de.
Vagy?
emtévé
