Nem vagyok szent, sem prűd lélekbúvár.
Nem szeretném megváltani a világot, sem arról prédikálni, mi a helyes.
Csak figyelek. Gondolkozom nap, mint nap.
Meghallgatok ezt, azt.
Tudom, felgyorsult és furcsa világban élünk, itt a huszonegyedik század elején. Talán éppen ezért ötlött eszembe a minap egy régi intelem, hogy hogyan kellene, jól és helyesen élni.
Persze tudom, ez nem az Aranykor, ahol még uralkodó elem volt a Homo mensura, az emberi lépték, de akkor is, elgondolkodtató a tartalma.
Emígyen szól:
Az emberi lélek és lét ellen való, legfőbb vétségek közé tartoznak, ezen mondatok
- szomjúság nélkül inni
- tartalom nélkül beszélni
- szerelem nélkül szeretkezni
Az emberi lét, legmegbocsájthatalanabb bűnei közé tartozik. Akkor is ha kettőezertizenkilecet írunk.
A kommunikáció – szócsépléssé vált.
Korunk száguldó lépfenéje. Beszélünk, beszélgetünk, ha kell, ha nem.
Már nem az információ átadása a lényeg, csak hogy süketen, magunkkal beszéljük egy társaságban, úgy hogy mást a saját hangunkon kívül, meg sem hallunk. Beszélnek hozzánk a televízióból, rádióból, az utcán és útfélen, de oly kevés igaz tartalom van benne, mint a mai kenyerekben a tisztán őrölt búza.
Beszélünk, de oly kevésszer hallgatunk.
Miért?
Mert a csönd – ha figyelmesek vagyunk -, megszüli a saját hangjait.
Innen szűrődik ki lelkük tiszta igazsága, de ez mostanában kevés embert érdekel. Hisz ilyenkor azt is meghallani, ha tévútra tévedtünk, vagy oly cselekedet részesei vagyunk, ami nem túl ildomos.
Tehát elfedjük inkább, és a divatos bárok, sötét sarkaiban, úgy isszuk tudattalanná magunkat, hogy se mást, se a saját hangunkat ne halljuk, és főleg ne igazság tartalmát.
Iszunk mindent, minden mértékben.
De ez köszönőviszonyban sincsen, az igazi szomjúság oltásával. Iszunk, sőt vedelünk. Süketen és vakon. Szomjasak sem vagyunk.
Aztán uzsgyi, a bár szegletében, ebben a magasztos állapotban, felcsípünk valakit.
Lényeges, hogy akárkit. Hogy kicsoda valójában? Senkit nem érdekel
Fő, hogy megfeleljünk valami módon, a korunk pornográf világának és elvárásainak.
Ennyi.
Eltelve a másodperces szerelemmel, meg jöhet a játék, hogy kitaláljuk, mi is a másik neve.
Bár mindegy is.
Ennyi, és ismét csak ennyi.
Ennyi telik a századunk legtöbb képviselőjétől. Ez a normális. Sőt erre vagyunk büszkék.
Volt kor – nem is oly régen, többen még emlékszünk is rá -, mikor a lelkiismeret legalább felkiáltott.
De most?
Csak értelmetlen, tartalmatlan beszéd van, a süket füleknek, részegen, na meg a lepedővituozitás ismeretlenekkel, három percben.
Nem vagyok szent, sem felkent erénycsősz.
Csak egy ember vagyok. Vétek utat, és hibázom én is eleget. Tán néha még a fent leírtakhoz képest is.
Nem vagyok szent, csak megfigyelő.
Figyelek magamra, és figyelek arra, milyen világban élünk, és egyre kevésbé tetszik, amit látok.
szöveg Régeni János
kép David Dubnitskiy
emtévé
