Nehéz, fűszeres illatokkal terhes őszi éjszaka volt.
Olyan, amikor a lélek elpihen és álmodóvá válik. Fekhelyén lustán tenyészik el, akár egy jóllakott vadállat az esti sikeres portya után. Békésen hátradől és elnyújtózik, élvezve az édes semmittevést. A megérdemelt, suhanón múló, langyos perceket.
A fák halkan rázták lombjukat, de oly illedelmesen, érzékenyen, hogy a csillagok és a Hold, szégyenlősen bújtak el, a vitorlázó esti fellegek mögé.
Pihen a test, és vele pihen el halkan a lélek is.
A tompa érzékszervek lassan kiélesednek, és megtisztulnak. De nem úgy, hogy, érzékelésük bántó legyen, vagy kizökkentsen a belesimulásból, csak annyira, hogy ki tudjanak teljesedni és átvegyék az irányítást, az érzések fölött. A fűszeres spanyol bor – amit már vagy fél órája lelkesen kóstolgattam -, lassan, vörösen áramló selyemként folyt le a torkomon, régi idők kései nyarát idézve fel bennem, valahol Andalusia dombos vidékein.
De ez nem az a nyár és nem is az a vidék.
Most ősz van.
A lágy, távolba megbújó múltbéli lankákat, Baszkföld magasba törő hegyei váltották fel, itt, Navarra zöldellő, erdővel szabdalt, vad vidékén. Nyugalom kint, és nyugalom álmosít legbelül is, hol régen, oly rendnélküliség volt, akár egy tinédzser szobájában.
Ahol a múltban forgószél söpört, most szélcsend és rendezettség honol.
Nyugodt kiegyensúlyozott percek morzsolódnak le lassan, akár a gördülő kövek a patak vizében.
A falucska távoli főtere felől, élesen pendülő gitárok hangját hordja felém a könnyű esti szél, és lábam önkéntelenül ha sután is, de megmozdul az asztal alatt, a dallam ütemére. Gondolataim messzire repítenek. La vida es bonita…
Ütem.
Üteme lehet a zenének, a versnek, a lépésnek, a munkának és az életnek is.
Hol pergő, hol, lassú, hol csak elpihen csendben.
A nyugalmat, csak az tudja igazán értékelni, és csak annak a számára van igazi, szívbemarkoló jelentése, akinek életét vad szelek söpörték már át. A múlt szövőszékének törvényeit, visszatekintve lehet csak igazán megérteni. Se a mostban nem látunk tisztán, sem jövőnket nem élhetjük előre.
Még ritmusát, ütemét sem tervezhetjük, hisz előttünk áll, vagy ebben a pillanatban játszódik.
Cselekedeteinket megítélni, jól látni, és értékelni, csak a múlt ismeretének tükrében tudjuk, ahol a mintái, már oly érthetők, akár egy szőnyegé.
Szeretett könyvünk, filmszerű lapjai, képei, hol gyorsan, hol lassabban peregnek, ritmust adva a megélt óráknak és hosszú éveknek.
Szeretek visszatekinteni.
Szeretem életem megélt perceit. Szeretem ha pörög az élet, vagy ha egy átdolgozott napnak sodrása, pergő ritmusa van. Magával sodor, felröpít, és megrészegít. Olyan, akár egy jól megkomponált zene, vagy egy körhinta. Mint egy dübörgő konyha sodrása, melyet az esti szerviz alatt élek meg.
Forrong, nevet, rohan, őrült tempóban érthetetlenül, szitkozódik, gyűlöl és szeret, rombol és épít egyszerre. Szívet dobogtatva emel a ritmusával, miközben érzem, nem fáradok el, csak megtelek robbanó energiáival.
Kellenek ezek az eszeveszett hullámok, mert színessé, érdekessé, változatossá teszik az életemet.
De mint minden más, a felemelő, sodró élmény is olykor eltelít, és tovább nem vágyom rá.
Meg kell állnom, megpihenni.
Ilyenkor csak lennék, mint a fák, feloldódva, és rácsodálkozva arra, ami körülöttem él, vagy vegetál.
Ráhangolódni egy óriás fa törzsére, lombkoronájára. Érezni földet maró és átölelő gyökereit, Érezni életét, összhangját a Földdel, és magával az élettel. Nézni virágait, hogy színesítik meg a lombok élénk zöldjét, és hogy színük, hogy olvad bele az ég kéjébe. Nyugalma, lassan átmos, kifényesít, mint a hegyi patak az apró kavicsokat. Magához köt az élmény, ha pillanatokra is. Oda, ahol nincsen más, csak a csendes összeolvadás, és alázat, és a mi, emberi létünkel figyelve, öröklét…
Nézem az éjszakai eget.
A csillagokat, a felhők mögül előbukkanó Holdat, ahogy ezüstös fénye bevilágítja a Baszk tájat.
Hallom a távolban pendülő gitár egyre gyorsuló ütemét, és lelki szemeimmel látom a táncosok ritmusra lépő lábát a nyers, fából épült színpadon.
Bent és felettem csend és béke, míg kívül az élet sodró lendülete.
Kell mind a kettő. Szükségem van a sodrásra, de kell a pihenés is.
Az éjszaka sötétje olybá tetszik, akár egy furcsa festmény, amely minden eljövetelekor, újra festi önmagát.
Mindig más, és más képként jelenik meg, éjről éjre. Olyan akár a mi életünk ritmusa. Örökkön változó.
Hol száguld, hol elpihen, igénye, akarata és természete szerint.
Most a pihenés ideje van. Kiürült poharamat, csendben az asztalra helyeztem, a rég elhamvadt cigarettám mellé.
szöveg Régeni János
kép Pataki Takács Edit
emtévé
