…és, hogy ma éppen jó idő van?
Eléggé különös, így január közepén. Hétágra süt a nap és az amúgy szmogos levegőt, a hegyek felől fújó északi szél, hamar kitakarította a terekről és a folyópartról, de még a város, zegzugos utcáiból is. Tehát nincs más dolgom, mint hogy teleszívjam a tüdőmet, a színtiszta, haraphatóan hideg téli levegőből és megfürdetem az arcomat a villódzóan szikrázó, langyos napsütésben. A rakpart kőkorlátjának dőlve figyelem, a Dunát és az egymás után sorjázó, torlódó jégtáblákat a szürke hömpölygő víztömegben, ahogy közöttem és a Parlament között méltósággal haladnak a folyó felszínén.
Jól esett a cigaretta csípős füstje.
Át, meg átjárta a testemet, miközben a nap kései sugarai próbáltak melegséget vinni belém, és a délután metsző hidegébe. Gyomromban a nemrégen elfogyasztott, forróra sütött fűszeres szendviccsel, ami éppen kezdett elpihenni bennem, a helyzetem, már jobb szinte nem is lehetett.
Tékozló mosollyal arcomon élveztem az életet és mindent, ami vele együtt elém tárult, még akkor is, ha órákkal ezelőtt, még a konyhai sokkok és az egymás után sorjázó feladatok, ostorként csaptak végig, félig még szunnyadó érzékeimen.
A délelőtt hangjai és a problémái, már kezdtek elporladni.
Az alattam lépésben haladó autófolyam egyhangú morajában, és már csak a rám váró, kellemes délutánnak engedtem helyet magamban.
Volt is mire várnom, nem hiába álldogáltam várakozva a napos hidegben. A régen megbeszélt találkozó izgalma égett bennem, az elfogyasztott szendvics maradékával vetekedve. Barátaimmal, kora délutánt beszéltünk meg, és az a tény, hogy egyikünknek sem kell majd hazasietnie, felszabadító érzéssel töltött el. Végre, nem időhatárok közé szorítva kell majd zaklatottan beszélgetni, hanem szabadon és könnyedén tudunk a hosszú, együtt töltendő órák elé nézni. Ritkán adódnak ilyen pillanatok, de ha adódnak, akkor nagyon becsüljük, hisz oly ritka az ilyen lehetőség.
Percekkel később, már a délutánban, kissé kihalt, meleg sörözőben, a gyöngyöző falú poharak fölött üldögélünk, és a beszélgetés fonalát, talán már éles fűrésszel sem tudnánk átvágni. Hosszú, végtelennek tűnő történetek tekeregnek köröttünk, akár egy gombolyag pamut, ahogy egymástól, stafétabotként vesszük át a szót, és akadály nélkül szőjük tovább, az emlékeinkből előkanyargó meséket.
A múlton merengve és a jövőt tervezgetve iszogatunk vidáman a jelenben, hogy időkapukon átvágtatva, nevetve tekintsünk szét, az idő beláthatatlan és végtelen, ismeretlen tengerén.
Emlékszel még?
Hallom a hangszórókból halkan csöpörgő zenén keresztül Tomi kásás, az elfogyasztott sörtől folyékony hangját.
Hát persze.
A percek és az egymás után érkező sörök előre haladásával egyre többen gyűlnek körénk az ismerősök, barátok, akik aznap a törzshelyünkön dolgoznak. Van, aki bele is kapcsolódik az áradó emlékek és tervezgetések folyásába, de a legtöbben csak a barátság szent tüze köré gyűlnek, hogy fázós lelküket kissé meg tudják ott melengetni.
Egy szó villan neonreklámként, lelkem vetítővásznára.
Hangulatok!
Hangulatok – gondolom magamban újfent.
Mennyi mindenen átsegítenek. Megoldanak helyzeteket, vagy tévútra visznek, hátráltatnak bennünket.
Hangulatok örvényében sodródva, vagy akár beléjük ragadva, hozunk meg sorsdöntő válaszokat, amikor döntések előtt állunk. Ahogy magamat és barátaimat nézem, kívülállóként hallgatva, régen volt történeteinket, rájövök, hogy mennyiszer választottam az elmúlt években, hangulataim befolyásának hatása alatt. Oly sokszor segítenek ezek a hangulatok minket, és oly sokszor felhőzik el előlünk az igazságot, úgy, hogy ezeket a fellegeket, mi engedjük rászállni a saját lelkünkre. Felnagyítanak bennünk vélt igazságokat. Hatásukra képesek vagyunk olyan szemüveget felvenni, amiben nagyítjuk, kissebbítjük, vagy csak torzítjuk, életünk éppen jelen lévő érzéseit.
A hangulatokkal játszva írjuk át, a tisztán megmutatkozó igazságokat és alakítjuk át általuk véleményünket, megvezetve magunkat és a környezetünket. Ha furcsán hangzik is, ikertestvére a hangulat, a megérzéseknek. Ha elnézzük a kettőjük közötti különbséget, sokszor visszük magunkat vékony jégre, de ha helyesen ismerjük fel, akár sokat segíthet.
Hangulatokat kelthetnek bennünk, helyek, emberek, fények, hangok, és időjárási viszonyok is, erősítve vagy éppen felülírva helyes, vagy helyesnek vélt megérzéseinket. Ennek ellenére, nem hívnám a hangulatokat mumusnak és semmi kincsért nem mondanék le róluk. Hozzátartozói a mindennapjainknak és kísérői döntésinknek, színt, ízeket, érzéseket csepegtetve oda, ahová csak beteszik a lábukat.
Most is, miközben beszélgetünk, hangulatok lökdösnek az értelem és a valóság szilárd falai között.
Mit tennél a helyemben?
Tomi ködös tekintettel néz rám, tőlem várva az igazság kövét.
Nem tudom.
Hallom a saját válaszomat és eszembe jut mindaz a sok gondolat, ami a beszélgetéssel párhuzamosan átvillant rajtam az elmúlt percekben.
Most, ebben a pillanatban, semmit sem tennék – válaszolok végül. Ez, amit most érzel, csak egy hangulat drága barátom…
Hallom a saját szavaimat és barátságosan hátba veregetem, majd a kijárat felé indulok, hogy végre megajándékozzam magamat egy jó cigarettával.
Az este lassan lepi meg a várost és elterül a sötét, a Viziváros, ódon házai között. Az utcai lámpákat, már órákkal ezelőtt felgyújtották és onnan, ahol állok, már a Lánc-híd, fényből font kontúrja is tisztán látszik. A gomolygó pára körbefonja láthatatlan ujjaival a hídlábakat és elhomályosítja a Pesti oldal szürkén álldogáló házait. A megvilágított estében fehér sirályok vijjognak prédára lesve. Időről időre lecsapnak jéghideg hullámok közé.
Az utcai lámpák fénye, a párától meseszerűen szivárványos.
A várhegy felől, metsző hideg szökik be, az apró zegzugos, ódon utcákba, hogy továbbszaladva megzörgesse a rakparton a kopasz, fagyhalálba merevedett fák ágait.
Egy kapucnis pulóverben, és melankolikus hangulatban álldogálok a söröző bejáratától pár lépésnyire. A téli szél, úgy jár át rajtam akár az utcai lámpák fénye, söröző katedrálüvegén. Köröttem szürke emberek csoportja siet a semmibe, vagy oda, ahová dolguk rángatja éppen. Tekintetüket szilárdan a szürke aszfaltra meresztve járnak. Gondolataik nagyban alkalmazkodnak a járda egyhangú, szomorú színéhez és az arcukon az örömnek apró nyomát sem tudom felfedezni.
Ezt tenné velünk a tél és a hideg?
Ezt tenné velünk emberekkel a sötétség eluralkodása és a fény folytonos hiánya?
Ilyen szürke gondolatokat és érzéseket keltenek bennünk a külvilág kivetülései?
Lehet így élni és boldognak lenni?
Sorjázom magamban fázósan a feltörő kérdéseket. Talpam alatt az aszfaltból, süt a fagy, és lassan a csontjaimig hatolva, apró finom remegésekké alakul át.
Fázom – állapítom meg találékonyan. Szerencsére én csak testileg, nem úgy mint a körülöttem szédelgő tömeg, akinek a lelke is fagyhalálba merevedve vegetál.
Nem szeretnék így létezni, állapítom meg már nem először életemben. Vidám meleget kívánva a lelkembe, egy emlék hatására, eltűnök a fagyos aszfaltról, cigarettával a kezemben…
…a meleg aszfalt, az este megérkezése ellenére is, tovább pumpálja a napközben magába szívott hőséget, az apró sikátorok között megbújó kávézók teraszán üldögélő, nyüzsgő tömegek felé. Kezemben párásfalu söröspohárral, egy házfalat támasztva álldogálok a Sevillai estében, szabad kezemmel a homlokomról csepegő izzadságot törölgetve. hangulatok kergetőznek bennem és körülöttem, hogy magamba fogadva őket, önálló életet élve kapjanak fel és röpítsenek Andalúzia ismeretlen, vad vidékei felé…
kép Töreky Ákos
emtévé
