Alig kelt fel a Nap és hosszú idő után, ismét egyedül voltam az úton.
Csodát várva, nehéz szívvel álltam meg, a faluból kivezető út legvégén. Mögöttem, Granja utolsó, elhanyagolt házai is elmaradtak.
Néztem a tájat, és a fák között vékonyan távolba vesző ösvényt. A hajnali köd, paplanként terült szét és mesebeleivé tette, az őszbe hajló vidéket.
Lassan az út porába mélyesztettem a bakancsomat. Furcsa érzések kerítettek a hatalmukba, hiszen, oly hosszú út után társaimmal és most külön váltunk. Őket a vad Galicia hegyvidéke várta, engem meg Astorga és a Francia út, kopár csúcsaival és vadregényes erdeivel.
A templom mellett búcsút mondtunk egymásnak, és elindultunk ismeretlen jövőnk felé.
Sokáig néztem utánuk.
Addig, amíg a kanyargós, árnyékba vesző falusi út, el nem nyelte a lépteik utolsó hangját.
Már több mint fél óra múlt el, de a magány szorítása, csak egyre erősödött a lelkemben.
Rám nehezedett és fojtogató pánikba taszított. Lassan de biztosan teljesen úrrá lett rajtam. Léptem hangja a fülemben dobolt és szemem előtt megelevenedett egy képzeletbeli tükrön a foncsorba burkolódzott élőkép.
Ez a tükör hívogat, de megrendít a benne látottakkal. Ahányszor csak belenéztem, annyiszor fordultam el rettenve tőle.
De most éreztem, nincsen helyem már hova menekülni és bele is fáradtam. Könnyek szöktek a szemembe.
Kínomban, elvágyódtam erről a gyönyörű tájról, oda, ahonnét az utam, indult.
Hiányoztak a semmitmondóan érzéketlen emberek és a nagyváros. Mindent elnyomó, sematikus morajlásával együtt. Megszokásival, őrlődő tébolyával együtt. Hiányzott, mert megszokott volt és biztonságot adott szürke falaival.
Az őrület, az öröm és irtózat, kéz a kézben jártak köröttem, mint az éhező rókák.
Az autó halkan suhant alattam a kora reggeli, sötétbe vesző úton.
Kialvatlanul, morózusan róttam a hosszú kilómétereket. Lassan elmaradt mögöttem a repteret jelző, utolsó óriás reflektor is. Rákanyarodtam a főútra.
Ferihegy.
Persze ismerem a történetet, de a Ferihegy elnevezést még mindig nevetségesnek találtam, a mai napig. Az, hogy mitől lett hegy a nép ajkán, ez a síkságból éppen előtűnő dombocska, ősrégi meséket keltett életre a lelkemben.
A mese és apám mesélő szelleme, ködképként lepte be az autó belsejének légterét.
A hajnal elmúltát jelző lila felhők, lassan kezdtek feloldódni az ég világosodó kékjében.
A visszapillantó tükrömbe nézve elvakított a kelő Nap. A vörös fény szétáradt a kocsiban. Ebben a vak, féléber látomásban, egy repülő, kecses alakját véltem felfedezni.
A fák és kerítésekkel szegett épületek vad tempóban rohantak mellettem. Ez eszembe juttatta, hogy milyen erős szerelem köt a repüléshez.
Ahányszor csak magasban szálltam életemben, mindig az az izgalommal, kíváncsisággal teli öröm és félelem vett erőt rajtam, mint a legelső alkalommal. Ez a kettősség miden út alatt éber lebegéssel fogott körbe.
Csak a felhők felett, fent az éghatáron láttam ilyen vörösen kelni a Napot, mint most. Szinte lebegett alattam az autó, minta felhőn járna, és a lágy jazz, csenddé símult bennem.
Lassan beértem a városba
Ahogy egyre beljebb kerültem, a fölém magasodó házak között elfogott a jól megszokott, görcsös undor.
Már épp nyúltam, hogy tiltakozásul felhúzzam az ablakot, amikor a külvilágból betörő levegőből, az orromba kellemes tavaszi illatok fészkelték be magukat, a jól megszokott szmogos és áporodott kelkáposztaszag helyett.
A kezem megállt félúton és úgy döntöttem, kitárom magamat az olyannyira szeretett és gyűlölt város felé. Félretéve a hétköznapok rossz megszokásait, hogy csak suhanok a semmibe, tágra nyitottam minden érzékemet.
Más volt most a város a ragyogó hajnalban.
Egészen más. Akár ha értő és szorgalmas angyalkezek takarították volna tisztára, kisöpörve minden embertelenségét és rárakódott piszkát az éj leple alatt.
Az unalomig ismert szürke bérházak omladozó falára, a felkelő Nap sugarai különös vízió szerű színeket és ábrákat festettek. Életre keltettek mindent, még a porosan, az út szélén senyvedő fák is, vidáman integettek leveleikkel annak a néhány korán kelőnek, akiket a hajnal, a városban ért.
A Budai hegyek felől fújó szél, magával ráncigálta a poros, szőnyegszerű ködöt, a lassan folydogáló dohos levegőt, és az erdők párás illatával ajándékozták meg, a szűk sikátorokat és tereket.
Az a kevés ember, aki az utcákon sietett a korai dolga felé, számomra úgy tűnt, hogy mosollyal arcán távolodott tőlem.
Távol, két ég felé kapaszkodó templomtorony között, feltűnt a Budai hegyek üdítő zöldje, felfrissítve élénk színeivel, a már amúgy is mesébe illő várost.
Az autó, csak rohant velem tovább.
Át a városon, kihalt kereszteződéseken, üresen néma tereken keresztül. Lassan a Petőfihidat is magam mögött hagytam, és rákanyarodtam a rakpartra.
A fodrozódó szürkéskék vízen, hajók pihentek. Könnyedén szeltem a kilométereket. A hidak felett fehér felhőkbe tömörülve, játékos angyalokként, sirályok siklottak, kecsesen meglovagolva a szelet. Időről időre, hangos víjjogással csaptak le oda, ahol élelmet sejtettek. Hangos csobbanással törték meg a folyó finoman fodrozódó víztükrét, majd ismét a levegőbe emelkedtek.
A Nap, egyre melegebben sütötte meg az arcomat és a fények is lassan kezdték elveszíteni a reggeli bájukat. A város, látványosan kezdett éledezni, csalókán hosszú, Csipkerózsika álmából.
A hűvösen nedves, illatokkal teli, könnyű légáramlatok helyét, átvették a poros, mindent elárasztó, főzelékszagú szelek.
A másik parton a Margitsziget ősfái köszöntek felém, maguk közt még őrizgetve egy ideig a hajnal frissítő leheletét.
Ahogy a forgalom növekedett, undorral kevert mélabú foglalt helyet mellettem, a szomszéd ülésen.
Hol volt már, a bársonyosan lila, hűvös hajnal? A hétköznapi zajok elfoszlották a varázst, helyet adva a nagyváros minden ártalmának. Gondolataim, már percek óta, a benti munkák körül forgolódtak és a lelki béke helyét, lassan átvette a megrendelésre váró árúk, hosszú sora. Tudtam, hogy amikor átlépem majd a konyha bejáratát, a tennivalók és gondok között, magányom, az idő előre haladtával, fokozódni fog.
Mindegy, húztam furcsa fintorra a számat és leparkoltam gyorsan az autót…
…Elengedtem a furcsa gondolatokat, amik a messzi Budapest felé hívogattak és határozott léptekkel elindultam a köddel fedett úton. Elindultam egyedül, de már közel sem magányosan.
Hosszú még az út és még annyi csoda vár rám, hogy kitalálni sem tudnék annyit…
emtévé
