Szeretem a mozit.
Mindig is szerettem. Na nem, a mostani, elfajult, együnk-igyunk, csörgős-zörgős, plázás hangoskodást.
Nem. Én az igazi, hagyományos értelemben vett mozit szerettem, ahol az emberek még összenevettek a közös poénokon, vagy együtt izgultak, félve a látottakon és ahol a filmek nem a látványelemekre lettek kiélezve csak, hanem a tartalom és a mondanivaló volt a fő irányelv.
Nem írok filmekről.
Szakács vagyok, és nem filmkritikus, nem értek a filmekhez. Nem tudom hogyan kell csinálni, vagy hol található a kritika. Talán Cannes-ban terem? Nem tudom.
Szakács vagyok, a konyhához értek, ha értek egyáltalán valamihez. Mégis, most hozzá fogok kezdeni, még ha számomra is oly nagyon hihetetlennek tűnik ez.
Teszem mindezt azért, mert, bár ha, olyan sokszor nem is tettem életemben, de most hallgattam a híresen kifinomult, belső hangomra. Hallgattam, és nem fizettem rá.
Ritkán nézek magyar filmeket.
Nem azért mert nem érdekelnek, hanem mert kevésszer találok az ízlésemnek megfelelőt. Leginkább a régi magyar filmeket szeretem.
Most, mégis megfogott egy mai magyar film.
Hogy mivel?
Nem is tudom. Talán az előzőekben említett megérzéssel. Bár fogadatlan prókátor vagyok, de az érzéseimet a filmmel kapcsolatban, el kell nektek mondanom.
Néhol biztos lesznek majd furcsaságok, de ezek is a műhöz kapcsolódó viszonyom apró, csenevész tartozékai.
Mivel sem az alkotók, sem a mű bármilyen szereplője nem kért fel arra, hogy véleményt alkossak, ezért le kell szögeznem, hogy minden meglátás és áthallás, belőlem, a lelkemből pattant ki.
Az este, csak lassan, méltóságteljesen szállt rá, a szmogosan izgő-mozgó, túlpörgetett városra
Ezen belül is a belváros felett található, emberekkel zsúfolásig tömött tetőteraszra. Mi, az ott összegyűltek, türelmesen vártunk a sorunkra, hogy oly kevés múltbeli vetítés után, végre megnézhessük a várva várt filmet.
Kényelmetlenül kemény székeken üldögélve, hideg sörökkel a kezünkben, emberként beszélgettünk egymással, úgy, hogy mit sem tudtunk egymás életéről. Sem társadalmilag, sem korunk szerint nem kötődtünk egymáshoz, csak a gondolatok és érzelmek apró, láthatatlan szálai kötöttek össze minket, ha nem is hosszú időre, de legalább a mai este röpke perceire. Csillogó szempárok keresték egymást a várakozás feszültségében. Ismeretlenül üldögéltünk a tömegben és közben mosolyok fakadtak, a várakozás lassú percei alatt.
Mindennek el kell kezdődnie egyszer.
A sötétedő eget kémleltem, miközben a frissen megismert házaspár okfejtését hallgattam az életről és a lét rejtelmeiről. Halkan, szinte zsolozsma szerűen zsongott a terasz. Azután lassan elcsendesedett a tömeg köröttem, majd a színes lámpák is kialudtak egymás után, ami a vetítés kezdetét jelezte.
A kíváncsi szemek a villogó vászonra szegeződtek.
És a film elindult végre…
Elindult zaklatott, igazságot kereső, időn és téren átívelő, különösen rögös útjára…
Sötét van, és a csöndesen morajló nyári estébe, sakálként üvöltő hang tört utat magának a hangszórókból, hogy őrülten doboló ütemben villódzó képekkel foglaljon teret, retinánk tükrén keresztül, a szívünkig.
És útjára indult száguldó ütemben a húsbavágóan realisztikus mese sodró folyama.
Még szinte fel sem eszméltünk nyugalmi helyzetünkből a nyitó képek után, de máris őrjöngő dráma bontakozik ki a filmvásznon a szemünk előtt.
Minek nekünk dráma, mondhatná akárki, aki menekül az élet elől.
Minek nekünk, hiszen minden nap abban élünk.
Minek, hiszen alig tudjuk elfordítani akaratosan, nap mint nap a pillantásunk, hogy fülünkkel ne érzékeljünk semmit.
Hogy a szívünk bármennyire fáj, és együtt is érez, szögesdróttal körbevett kerítés mögött éli, érzéketlenül tompa életét.
Minek fogjuk fel a körülöttünk történő mindennapok cselekményeit?
Minek jöttünk el, egy ilyen mozira?
Hallom a kérdést.
Minek?
Mikor napról napra éljük az ehhez hasonlót, a saját való világunkban.
És mégis itt vagyunk.
Itt vagyunk szabad akaratunkból. Hátha ma végre felébredünk és kiköpve a szánkból Hófehérke mérgezett almáját, mégis fel tudjuk fogni végre, mi történik körülöttünk.
A szereplők a vásznon élnek, örülnek, szenvednek, miközben kibontakozik előttünk egy apró település, minden hétköznapi pillanata.
Miért érdekel ez minket?
Miért köt le?
Mert ott vagyunk mi is.
Sorsukon áttükröződve, átéljük a drámát, hiszen rólunk is szól. Ott élünk velük, az apró, eldugott faluban. Együtt, kínlódjuk, szerelmeskedjük át a szürke hétköznapokat. Velük együtt, rajtuk keresztül éljük meg a saját mindennapjainkat.
Modern, magyar western-mese, ahol megláthatjuk a modern kori Döbrögit, ahogy uralkodik és zsarnokként ítélkezik felettünk, irányítva és uralva mindennapjainkat.
Tiszta tévéhíradó!
Csak ezt nem tudjuk kikapcsolni. De nem is akarjuk.
Ott ülünk és félünk.
Drukkolunk és élünk.
Próbálunk bátorságot önteni magunkba, hogy a szereplőket utánozva, holnap, róluk példázva, hősként tudjuk megélni az önnön csatáinkat.
A történet képein keresztül, megélhetjük a régi magyar virtust is, amiről már azt hittük végleg elszunnyadt, vagy meghalt, a lelkünkben.
Bizony, a szereplők nem hagyják magukat.
Nem adják fel, mint ahogy a mai napokban, annyira divatos.
Nem ijednek és hátrálnak meg. Sem a lelki terrortól, vagy kiszolgáltatottságtól, sem a fizikai megtorlástól.
Bele kell állniuk a sűrűjébe, úgy, ahogy a mai modern ember, már rég nem teszi, mert leszoktatták róla.
És végre-valahára öntudatára ébred korunk Ludas Matyija is.
Tudja, már nincsen vissza út, sem számára, sem a maroknyi, tettekre kész kompániának, aki mellé állt a filmben.
Tettre, tett a válasz és pofonra pofon felel, úgy mint a régi szép időkben.
Minden az ősök idejét idézi, átszőve a modern kori „fair play” nélküli világgal.
Hiszen a vásznon pergő képeken – úgy ahogy mostanság oly nagyon divatos – egy hősre, száz, sötét lelkű jut.
Eközben a rosszak, észre sem veszik, hogyan húznak magukra örök, lemoshatatlan átkot tetteikkel. Hogyan hull a mélybe az emberségük, úgy, hogy már sohasem tudják visszaszerezni.
A hatalmukat – azt a hatalmat, amivel hatalmaskodnak a szegények felett – úgy szövi be a korrupció mindent átitató hálója, akár az érett marhahátszint, a fehérlő zsír.
Úgy gondolják, hogy a pénz, amit birtokolnak, mindenek felett áll, és akármit meg lehet venni belőle.
Árunak tekintik az élet és lét minden tiszta érzését. Az emberséget, szeretetet és az összetartozást is, észre sem véve, hogy itt feszül a történetben a drámai mag.
A történet alapja, a pénz, hatalom és emberi gyarlóság.
Súlyos összefonódás, aminek nem lehet más a vége, csakis a teljes emberi és morális tragédia. Elénk vetíti azt, hogy mekkora a különbség, szegény és gazdag ember élete között. Nem csak a mai kor morális válságára utal, hanem a pénz okozta lelki és emberi hanyatlást is kivetíti mindenre.
A dráma tetőpontján szerepet kap a bölcs.
A sokat megélt és tapasztalt, mesebeli ősz öregember. Kimért nyugodt hangon, felteszi a gonosz népsanyargatónak a kérdést.
Azt a legfontosabb kérdést, amit, mi is számtalanszor megfogalmaztunk már magunkban, életünk során.
Ez darabka gazos kis föld is a tiétek kell, hogy legyen?
És a bölcs öreg, magára hagyva az egész díszes kompániát, csendben távozik.
Magányosan és egyedül hal meg, olyan tisztességben, ahogy az, az igaz emberekhez méltó.
Mert bármilyen banális is, nem kívánunk mi sokat. Csak nyugodt, csendes emberi életet. Tisztességes megélhetést és szeretetet, úgy, ahogy a filmvásznon a szereplők…
Pereg előttünk és bennünk is a film.
Ülök és érzem, hogy örvénylenek a hangulatok köröttem.
Érzem az itt ülők vívódását és érzéshullámait.
Pedig ez csak egy mozi.
Itt ülünk a langyos nyári estében, sörökkel és üdítőkkel a kezünkben, csendben pöfékelve és olyan drámát nézünk, ami a mában játszódik. Hétköznapjaink köszönnek vissza a párbeszédekből és az életből vett jelenetekből.
Csak remélni tudom, hogy felnyílik a szemünk az igazságra, és erőt kitartást kölcsönöz majd akkor, mikor az élet vihara minket próbál megtépázni.
Remélem és kérem, hisz többet nem is tehetek.
Míg ezen gondolkodok, leperegnek a film utolsó kockái is.
Persze, nem hoztak happy end-et, de nem is lett volna ildomos.
Nem győzött a jó, de az emberi értékeket és a küzdés moralitását megmutatta.
Mi meg ott maradtunk.
Ott maradtunk magunkban, a film érzelmi lényegével, hogy ha van kedvünk, az éjszakából át tudjuk menteni a mondanivalót, önnön holnapunk virradó reggelébe.
Persze nem kell és nem kötelez minket senki erre, de legalább a lehetőség nyitva áll előttünk.
A villany fénye a szemembe vág és bármennyire is maradnék még üldögélve, indulnom kell, hiszen ez „csak” mozi és vár egy holnap…
…Furcsa érzetek közt vezetem le az előttem álló, sötét éjszakai utat, és ha nem is szó szerint, de hangulatok dobálják alattam az autót.
Mindegy, gondolom magamba csendesen.
Jó este volt.
Olyan, amilyenre érdemes lesz visszagondolni, miközben az éjszaka, lassan de biztosan magába fogad.
Nem tehetek róla.
Szeretem a mozit.
Mindig is szerettem.
Ezt a mozit…
emtévé
