Az öreg, magányosan üldögélt, a terasz félreeső sarkában.
A félig telt pohárban megállt az idő. Arca, régi kopott térkép, tele árkokkal, utakkal, amin áthalad a tétova idő. Mutatta élete szigorú mintáit.
Közönyösen nézte a sivár teret.
Talán ez nem is közöny… – gondoltam, az élettel megbékélt ember tud így nézni.
Ahogy ott ült, részévé vált a tájnak.
Megkérgesedett keze, a fáradt asztal szélén nyugodott. Csak akkor emelte fel, ha kortyolt egy kevéske bort, vagy szippantott az ujjai közt parázsló cigarettából.
Másik keze, faragott botján pihent. Olyan volt, mint Navarra. Kemény és szikár. Mint a kövek. Erős és érdes. Otthon mifelénk, a Székely emberek között látni hasonlót. A hegyi emberek, akár fák gyökerei, úgy kapaszkodnak a kevéske életbe.
A déli szél, felkavarta az utca száraz porát, hogy forrón szitálva beborítson mindent.
A terasz másik sarkáról néztem az öreget. Tekintetem, akár az utca szállongó pora, végigsiklott rajta, majd megtelepedett az arcán.
Ismerem? Azt éreztem, hogy ez a pillantás már pihent rajtam valahol, vagy valamikor az időben.
Gondolataim kifordított belső zsebébe, az emlékmorzsák között kutattam.
A vár felől, a nyitott ablakon beáramlott a tavaszi szél.
Meglebegtette a függöny hosszan lenyúló rojtjait, frissítve a konyha, zsíros párában úszó levegőjét. Az asztalnál ültem az ablak szomszédságában és a betűző nap fényeinek a játékát figyeltem a konyha falán.
Nagyapám a tűzhelynél álldogált. Látszólag csak az ételekkel foglalkozott, az órákkal ezelőtt megkezdett mese, csak úgy mellékesen áradt belőle.
Nem az volt a lényeg, hogy miről szól, inkább az, hogy mi ketten végre megint együtt lehetünk. A konyha volt a mi titkos zugunk. Innen indultak a történetei, olyan, térben és időben messzi vidékekre, ahol még sosem jártam.
Gyerek voltam és mint egy igazi gyerek, rajongtam a történetekért.
Éreztem illatukat és a szemem előtt futottak a képek, az ismeretlen tájakról. De nem csak ő mesélt. Mesélt a keze ahogy az ételt igazgatta a tálakban, a gesztusai és a semmibe révedő tekintete is. Szemében tükröződött a mese és ha nagyon figyeltem, alakot öltöttek benne és élővé váltak a történet szereplői.
Ott, gyermekként értettem meg, a meséin keresztül, hogy milyen nagy misztérium az ember szeme.
Kapu és átjáró a lelken keresztül. Betekinthettem a rejtett zugokba, ahová mesék nélkül, a külvilág fénye, kevésszer érhetett el, és a múlt pora, szép lassan befedett minket is.
Persze, mire az ételek elkészültek, a csapongó történetek is nyugodt kikötőbe értek. A megsült húsok és a leves, ott illatoztak a tűzhely szélén. Sokszor azt éreztem, hogy nem is ő főzött, hanem a meséje keltette életre a jobbnál jobb fogásokat.
Ahogy a megrakott tálakkal a szoba felé indult, utána iramodtam.
Az előszoba, sötétben megbúvó tükrénél, érdeklődve álltam meg, a saját szememet vizsgálva. Érdekelt, hogy mit látok meg benne.
Vajon az enyém is tud úgy mesélni mint az övé?
Az enyémben is ott van az a láthatatlan ajtó, amin keresztül a története életre kelnek?
Néma maradt a tükör. A foncsoron keresztül, csak gyermeki, érdeklődő szememet láttam.
Sok év telt el azóta.
Nagyapám és a meséi is réges-régen a múltba vesztek, akárcsak azok a nyugodt, vasárnapi koradélutánok. Manapság, egyre többször állok meg a tükör előtt, figyelve magamat. Keresem bennük, az állandóan pergő mese filmkockáit és keresem a nagypapám szemét is az enyémben.
A kapu, lassan kitárul, hogy a mese ki tudjon áradni belőlem is.
A meleg, százszoros erővel csapott le a teraszra, úgy hogy még az árnyékban is, ködszerűen remegett a levegő
Úgy éreztem magam, mint egy hanyagul kifordított, kimosott, belső zseb. Amíg a gondolataim között jártam, az öreg nem mozdult egy jottányit sem. Még mindig a kihalt teret nézte. Kimért mozdulattal megemelte a poharát és lassan belekortyolt az alján megbújó, maradék borába. Nyelvével csettintett, majd rám emelte a tekintetét. Szeme, tükörként verte vissza a napfényt. A történet, ami belőle felém áradt, lassan érthető mesévé állt össze. Majd ismét az üres tér felé fordult és a mese, egy pillanat alatt elpárolgott a déli napsütésben.
Jól van ez így, gondoltam magamban, és tekintetemmel már a pincért kerestem, hogy mihamarabb utamra induljak megint…
emtévé
