Zöldellő vidék…
A felirat, úgy vágott mellbe, akár egy jól elhelyezett bal csapott, a tavalyi bokszvilágbajnokság elődöntőjének szünetében, amit egy helyi rendfenntartó osztott ki, az egyik ittasan randalírozó nézőnek.
Zöldellő vidék? Tántorgok az iszonyatos hőségtől. a dombhajlásokon keresztül, ameddig a szem ellát, mindenfelé csak kiszáradt tarló és felégett vidék látható. a délelőtti nap, a sárgálló porban, a szél által kitépet kórókat kerget, amik unott gombolyagként pörögnek a délelőtti izzó napsütésben.
A zöldellő vidék felirat, bármennyire nevetségesen hangzik is, egy hajdan volt, rég kiszáradt patak, épen maradt oldalán díszelgett, ormótlan betűkkel, hogy itt bizony, valamikor a szebb időkben, patak folydogált. A felirat olajfestéke, már itt-ott málladozni látszik, de amit hirdet, hogy itt minden zöldellő és élettel teli, még mindig tartja magát és szilárdan hivalkodik a látszat ellenére.
Pedig a látszat, ha egyáltalán ezt lehet annak nevezni, egy régen kihalt bolygóra hasonlít. Mégpedig olyanra, ahol az élet alapvető feltételei, mint például a víz, már hosszú évek óta nyomokban sem található meg.
Negyven fok van árnyékban
De árnyéknak, mióta feljött a Nap, már vagy három órája, nyomát sem láttam még. Persze számítottam erre az eshetőségre, de egy íróasztal mellett erre sem lehet felkészülni.
Az egyetlen vízforrás, ami elérhető ebben a pillanatban, az a testemből származik és izzadság formájában csordogál a szemembe. mivel ebbe némi só is vegyült, legalább az említett érzékszervem sem tér el a testem egyéb részeitől. Ég.
Félvakon vonszolom magamat előre.
A poros úton és nagy nosztalgiával gondolok vissza a hajnali kávémra, ami mellé hideg vizet is felszolgált, a készséges pultos. Istennek hála, a hajnali hűvös időre való tekintettel nem ittam meg, de mostanra olyan szomjúság gyötör, hogy bármit megadnék ezért az apró kényeztetésért. egy kiszáradt bokor és egy villanypózna kedves szomszédságában megállok és a hátizsákomat leerőltetem a lucskossá izzadt testemről.
Az oldalsó zsebből elővarázsolt kulacsom, még félig van, de a benne lévő langyos folyadék kevéssé ízlik, így nagyobb hányadát inkább a fejemre locsolom.
Az első nap, amikor elindulok egy hosszabb útra, mindig nehéz.
Ábrándosan vágyakozom egy hangulatos falucskára, árnyas utcákkal és szökőkutas terekkel. Olyanra, ahol az árkádok alatt apró kávézók bújnak meg, és bent, a hűvös vendégtér kellemes, és mindig hideg a sör, a magát párásan kellető sörcsapokban.
Villanásnyi idő alatt fut át rajtam az érzés.
Ez is csak egy hangulat.
A hangulat, csak hangulat marad – gondolom és nehézkesen, kiszáradt torokkal továbbindulok. A térkép kijózanít a rajta látottakkal, mert tíz kilométernyi távolságot jelez, ami még legalább két óra gyaloglás.
Lemondóan teszem el a térképet. Sajgó tagokkal hajítom a hátamra hűséges hátizsákomat. Gyerünk indulj! Hallom a belső, megszokott nyugodt hangot, ami már évek óta kísér az ilyen útjaimon.
Lábam alatt újra felporzik az út.
Lépést, lépés után teszek és gondolataim az okokat kutatják, hogy most mi is indított újfent ilyen hosszú útra. Vélt és valós okok, félig hazug és félig igaz érvek sorjáznak a fejemben, amit ez alatt az ezer kilométer alatt szeretnék megoldani, vagy átgondolni. megoldani az úton. Tudom, hogy nevetséges, mert maga az út, önnön valójában még soha sem hozott megoldást, vagy feloldozást senkinek sem, bármilyen problémáról is légyen szó.
Csak az út, magában sohasem elég.
Szükség van a pluszokra is. nem is kevésre.
Nem elég, lépést lépésre tenni, és nem elég hosszú kilométereket magam mögött hagyni. Fel is kell tudni oldódni. Oldódni a tájban, bármilyen légyen is az, de leginkább a szívemben. Átszűrni, átmosni a felejtéssel, a semmivelm és hagyni, hogy az előző időszak összes kínja és tapasztalása a hátam mögött hagyott porban enyésszen el.
Meg kell szabadítani magamat, minden negatív tapasztalástól és belém rögzült görcstől, hogy lassan a tájba és az ismeretlenbe oldódva, tisztán láthassam végre saját múltbéli tetteimet, és azoknak a mában történő kivetülését.
Ha valamikor, akkor ilyen esetben tud az út működésbe lépni egy ember életében és így fejti ki segítő hatását. Lépteim monoton egyhangúsága és az általa keltett hang zsolozsmája, légvételem, szívem dobbanásával való összecsengése, zen meditációhoz hasonló mélységekbe repít.
Szinte eltűnök a tájban.
Az észrevételen gondolatnélküliség, átjárja a sejtjeimet. a félelmek, hamis hangulatok és rossz gondolatok, minden, amiről csak hittem hogy én vagyok, hagymahéjként mállik le rólam és engedi szabadjára lelkem örök tisztaságát.
Idegenül és félszegen tekintek befelé.
Oda ahol eddig a sok dohos, negatív tapasztalás bújt meg, a pinceszagú rothadó mélységben. Nincsen bennem félelem, sem undor. Még szánalmat sem érzek magam iránt. Egyszerűen kívülállóként szemlélem magam és a bent látottakat.
Nem torzítja látásomat az érzelmek vihara, és a kísértések sem sodornak magukkal tehetetlenül, mint az óceán hullámai a kagylót a parti homokban.
Csak hiány van bennem.
Furcsa dolog, a hiány. Ilyenkor szinte hiányzom saját magamnak. Hiányoznak a megszokott hamis őrlődések és lelki tusák. Eltűnnek és hiányzanak a kósza fantomfájdalmak, gyötrődések és tiszta szél söpri ki a nehéz párákkal telt levegőt a lelkemből, újat és frissebbet hozva helyettük.
Aztán ez az érzés is eloszlik szép lassan, ahogy a nap világítja meg a dombokon szétterülő hajnali ködöt. Akár a fény, mely magába szívja a párát, úgy tisztulnak meg bennem is a gondolatok.
Úgy látom magamat és mindent, mintha nem is én lennék.
Főszereplője vagyok ugyan saját létemnek, de rendezői székben ülve, tiszta rálátással rendelkezek. Úgy követem nyomon a régvolt tetteimet, akár ha árnyék lennék. Önmagam árnyéka és saját jobbik felem. Ez az árnyék hűségesen követ majd egész életemen keresztül, hisz hozzám tartozik.
Mert ő is én vagyok. ha nem érzékelem őt, mert vakon tántorgok, olyan mint ha nem is élnék. Akár ha más emberrel élnék csalóka párkapcsolatban. Mintha nem is én lennék. De az úton, ha fel tudok oldódni teljesen, ez az árnyék, a saját árnyékom, hűségesen segít és minden léptemet követi.
Lélek és test harmóniája az úttal együtt simul a lábam alá.
Most már, öntudatlan lebegésben repülök. Észrevétlen szaladnak a lábaim alatt a kilométerek és suhan körülöttem tova a táj…
Fáradtan, csatakosra izzadva lépek be a bár ajtaján. Testemet izzadsággal vegyülő por fedi. zsákomat a hátamról letépve a pulthoz támasztom. A pult felett a tévében, csinos hírolvasó sorolja az elmúlt napok történéseit, kevés átéléssel. Ha nehezen is, de felfogom az egymás után gördülő spanyol szavakat. A szárazság nő – hallom -, de a nő szavaival reményt csepegtet tikkadt testembe, hogy a következő napokban hideg front közelít Andalúzia közepe felé.
A csapos kérdőn néz rám.
Percek óta álldogálhatok már a sokszor elátkozott tévét bámulva. Zavartan elnézést kérek és a szokásos sör mellé, chorizos szendvicset rendelek. Hanyag bólintással nyugtázza a rendelést, majd folytatja a megszakított beszélgetést, a törzsvendégek felé fordulva. Várakozás közben magamhoz húzok egy széket és helyet foglalok a pult szélénél. ismét befelé fordulva, újra elindulok gondolataim útvesztőjén, miközben kimért mozdulatokkal elkezdek sodorni egy cigarettát.
A hordóból készült asztal lapján, félig teli poharak sorjáznak rendetlenül.
A mécses mellett, kiürült vörösboros üvegek árválkodnak, szisztematikus sorrendjükkel díszítve a puritán asztalt. Az alkoholtól lelassult kézzel, határozatlanul matatok a dohányos zacskóm alján, a még megmaradt dohány után kutatva és csak reménykedni tudok abban, hogy lesz még annyi lélekjelenlétem, ami egy cigaretta sodrásához elegendő.
A füst ködként telepszik a szobára, meg a fejem felett lógó lámpa fénykörére és ezen keresztül nézek én is körbe. Előttem, a kagylóból készült hamutartóból lassan kicsordulnak a csikkek, miközben a nevetés orkánként söpör végig az asztaltársaságon, hogy hozzám eljutva engem is magával ragadjon és felrepítsen a csillagokkal pettyezett októberi éj, hűvös sötétjébe…
emtévé
