Az esti, hideg óceáni szél, a csontomig hatolt.
Már az alatt a pár perc alatt is, amíg a cigarettámat elszívtam a Delfin ajtajában álldogálva. Nem is csodálkoztam ezen, hiszen az elmúlt hetekben, amióta átléptem Galicia határát erősen lehűlt az idő.
Esős, borult és szeles napok váltották egymást, néha meg egyszerre csaptak le rám az erdőkkel határolt réteken és az úton, váratlan erővel. Miden igyekezetem ellenére, a szakadó eső, kívül belül átáztatta a testemet, befurakodva az esőkabátom, bakancsom és a ruháim apró résein. Minden küzdelem hiábavalónak bizonyult és így szépen lassan – ha akartam ha nem -, hozzá kellett szoknom az ázott, kivert kutya érzéshez.
Volt úgy, hogy estére, a hideg, fűtetlen szálásra megérkezve, olyan állapotban voltam, ahogy egy félredobott mirelit hal érezheti magát, valahol az északi fjordok, egyik elhagyatott hűtőkamrájában. Magányosan, ázottan, dermedten, félredobva.
Akkor és ott, éreztem először azt, hogy senkivé és semmivé váltam.
Feloldódtam a hálóterem, vagy az út, fagyos levegőjében. Kívül belül átfagyottan az erdei ösvényeken, majd több réteg takaróval hanyagul leterítve, a nyirkos ágyakban. Akkora már a megtett hosszú, magányos kilométerek ledarálták és porhanyóssá tették, a testemet, és a lelkemben letapadt nehéz érzéseket. Amit a felületen, a tűző Nap leszárított belőlük, a szél, szerte hordta a kietlen tájakon, majd az eső újra fellazította a maradékot, hogy a hajnali fagyok el tudják végezni az utolsó műveleteket, lent a lelkem legmélyében.
Nem lehet elfelejteni azt a görcsös, izmokat rángató, csontomig ható remegést, ami a takarórétegek melege ellenére, fagyos álomba ringatott.
Már elmúlt…
Már elmúlt, futott végig rajtam a gondolat, ahogy a Delfin bejárati ajtaját kitárva megcsapott a bentről áradó meleg. A párával telt levegő egzakt formákarajzolt a nappali üvegtábláira. Rózsa a recepciós asztal mellett üldögélt, az internet világába temetkezve. Keze ügyébe, a kinti, csontig hatoló hideg ellen való védekezés képen, gőzölgő teáscsészét helyezett, amibe időről időre belekortyolt.
Az óceán felől, az esti szél, láthatatlan esőfellegeket sodort a part felé, hogy nemsokára, kint az ablakon megjelenjenek az első esőcseppek. Monoton, egyre gyorsuló és erősödő dobolásuk, halk zsolozsmaként fonta körbe az albergue magányos hangulatát.
Akár ha egyedüli, utolsó menedék lenne az egész világon.
Amíg kint a sötét kikötőben az elemek ősi csatájukat vívták, addig idebent, bár nem volt nagyon meleg, de az elmúlt hetek cudar estéjihez képest, kellemes, otthoni érzés ölelt körbe, a nappali narancsos fényeivel.
A kezemben toll és az asztalon előttem, papír hevert, megadóan várva, hogy teleírjam üres lapjait, a bennem felhalmozott és kitörni készülő érzéseimmel. A tollam, önálló életre kelt a nedves papíron és mélyen vésett barázdákat hagyott maga után, ahogy gondolataimat szavakká, majd mondatokká alakítottam át. Fejemben kusza képek és érzések cikáztak, egymást kergetve vagy épp kioltva, hogy élő írásfolyamként jelenjenek meg előttem a füzet lapjain. Az idő és térkapu, lépésről lépésre záródott be körülöttem és csak képek, illatok és régen volt érzetek között rohantam, vakon, befelé néző szemekkel.
Melegség öntött el hirtelen és a Nap élesen tűző, forró sugaraitól, sűrűn hulló, sós izzadság csurgott az arcomba…
A végsőkig kimerülve, az ájulás határán, térdemre támaszkodva pihentem meg a hegyi ösvényen.
Lábam remegett a megerőltető kilométerek hatására. Lélegzetem, orkánként süvített a fülemben, versenyt dobolva a szapora szívverésemmel. Az izzadság cseppjei, homlokomról, szememet útjukba ejtve, az utóbbi hetekben hosszúra és sűrűre nőtt szakállamra hullottak, hogy ott kissé elpihenve folytassák megkezdett útjukat az ösvény, kövekkel hintett poros talaja felé. A porba hullva, apró, ámbár csinos tavacska kezdeménye alakult ki lábaimnál, hogy a delelőn lévő Napnak, legyen mit felszárítania.
Ahogy légzésemet csillapítani tudtam, körbenéztem az oly ismerős, régen látott tájon.
Nem tapasztaltam szembetűnő változásokat az elmúlt évekhez képest. Körbetekintve ismét a hatása alá kerültem a tájnak. Alattam, a völgyekkel szabdalt, meredeken zuhanó hegyoldal, telis tele volt tölgyekből és szelídgesztenyékből alkotott, áthatolhatatlannak tűnő erdőkkel és zöldellő rétekkel. Az ösvény, úgy bukkant ki vastag törzsű fák közül, akár ha angyalok tették volna oda hirtelen. Messze lent, a távoli völgyekben, apró falvak fehérlettek. Innen fentről elképzelhetetlennek tűnt, hogy valaha is, jártam ott.
A Galiciát jelző határkőnek vetetett háttal, megpróbáltam lencsendesíteni, a még mindig szapora zihálásomat. Hosszú kilométerekkel a fehér kavicsokból álló ösvény felett, az O Cebreiro sűrű erdőktől határolt csúcsa integetett felém magányosan. Csábítva hívogatott magához, hogy végre a szürke palakőből épített házai között, meg tudjak pihenni a hosszú, fárasztó gyaloglás után. Törődötten, izzadságban fürödve álldogáltam ott, az aznapi célomtól alig pár kilométerre és nem először, de nem is utoljára az utam során.
Védtelennek, semminek és végtelenül kicsinek éreztem magam.
A súlyos hegyek és erdők rám nehezedtek. Apró ponttá zsugorodtam és beleolvadtam a monumentális táj által keltett örvénybe, ugyanúgy, ahogy Andalúzia sárgán hullámzó, forró síkságaiban is tettem, az előző hetekben. Pillanatokra megszűnt bennem minden gondolat. Csak voltam. Úgy, ahogy a sziklák, a rétek és a fák vannak. Valahol fenn az égen, önmagamon kívül, madárként repült a tudatom, otthagyva testemet a meredek hegyoldalban fáradtan szemlélődve. Pillantásomat az égen, szelek repítették. Beláttam fentről a buján zöldellő hegyeket és folyóktól szabdalt völgyeket, egészen le, a halálpart sziklákkal teleszórt vonaláig. Oda, ahol mögötte már csak az óceán végtelen, kékesen szürkéllő víztükre volt látható. Hosszú percek múltával, csak lassan tudtam visszatérni otthagyott, gazdátlanul árválkodó testembe. Kezemet görcs feszítette a túrabotomra, ahogy a forró határkőnek vetett háttal, zsibbadtan magamhoz tértem. Éreztem, ha most nem indulok útnak a csúcs felé, nem lesz többé erőm az est leszállta előtt, hogy feljussak a faluig.
Nagyot kortyoltam a kulacsom langyos vizéből.
Ellöktem magam a sziklától és fáradt lábamat útnak engedve, újra az ösvényre fordultam. Még az előző élmények hatása alatt, öntudatlanul gyalogoltam felfelé a napsütötte ösvényen.
Percekkel, vagy órákkal később már az árnyékos erdőben róttam a métereket és az egyik kanyar után, feltűnt a hegyi falu, az O Cebreiro határát jelző, kövekből összehordott kőkorlát. Megmaradt erőmet összeszedve, az utolsó métereket szinte futva tettem meg. Repültem ismét, és a délutáni langyos szél, vitorlaként kapott bele a hátizsákomba…
…az esti, langyos szél, ami nyílt víztükör és Tihany felől érkezett, a közeli konyha, kellemes otthoni illatát röpítette felénk. Jól esett ez a könnyed fuvallat, mindhármunknak, az egész napos, strandon való aszalódás után. Niki az autóból kiszállva, vidáman kiáltozva rohant a fehérre festett, vályogból épült nádfedeles panzió felé. Petrával, kéz a kézben követtük. Ahogy összefonódott a kezünk, a halk, nem hivalkodó szeretet áramlatai, magukkal ragadtak és az izzadság lehulló cseppjei között, megjelent egy-két, régen látott vendég is a szemem sarkában…
emtévé
