Furcsa egy dolog az emberi emlékezet. nagyon sajátságos, mivel ugyan arról az eseményről, amit mondjuk együtt éltünk meg, ahányan vagyunk is, annyiféle emléket, érzést, homályos képet őrzünk, lelkünk vetítővásznán. pedig a történet, térben és időben mindig ugyan az marad, csak mivel közel sem vagyunk hasonlóak, mindünk máshogyan látta az akkor történteket. különböző dolgok ragadtak meg bennem és benned. különböző érzések motiváltak és ez által más részletek voltak fontosak, vagy éppen korszakváltóak, két, vagy több ember számára, ugyan abban a régmúltban történt eseményben. sokat morfondíroztam ezen, mivel ez a könyv, az emlékeim, időben nem mindig összefüggő történeteinek furcsa láncolatából állt össze . a szereplőim, sajnos, vagy hála Istennek , nagy részben élő személyek, akik, ha nem is a teljes nevükön szerepelnek, de felismerhetőek és nagy valószínűséggel, be is tudják magukat azonosítani. az egyik kedves barátommal, név nélkül, beszélgettem a minap, miután megmutattam neki a róla szóló könyvrészletet. Te Jani, mondta. nekem nagyon tetszik amit írtál, meg minden, de én nem így emlékszem erre, a majd húsz éves sztorira, jelentette ki. már majdnem vitába szálltam vele, hogy megvédjem, vélt vagy valós igazamat és késhegyre menő vitát nyissak a témáról, amikor megéreztem a fentebb leírtak, lényegének a súlyát . mások vagyunk. máshogyan emlékszünk és ezt nem hogy bajnak vettem, hanem egyenesen csodálatosnak kezdtem érezni. színes ez a világ és ettől lesz még szebb és érdekesebb. tehát summázva. ezek a saját megéléseim, érzéseim a történtekről. emlékmorzsák a megélt éveim viharaiból és oázisaiból, amiknek láncolata az életem lánca és története, ahogyan én látom és láttam, vagy éreztem őket . a magam részéről, nagyon szeretem, hiszen az enyém és úgy tekintek rá, néhol olyan elnézően, mint ahogy a szülő néz és ítél, mikor a botladozó gyermekére tekint le. hitem szerint, nem dicsértem és nem vádoltam senkit, még magamat sem. próbáltam teljes objektivitással írni. nagy próbája ez egy embernek , hátha még önmagáról szóló történet megírásába fog bele. nem szabad és nem is lenne ildomos torzítani az igazságon, hiszen legjobban önmagamat tudnám így becsapni, másokkal együtt, azt meg minek is tenném. nem célom ez, így az emlékeim alapján, tehetségemhez mérten, a leginkább igaznak ítélt változatot vetettem papírra. nem mintha sokat gondolkodtam volna írás közben, mert a betűk, a szavak, az oldalak, vízesésként folytak ki az ujjaim közül, akár ha esőcseppek folynának le, az ablaküvegen, méltósággal, lassan. ködképek között ülve kezdem el a könyv írását egy cudar januári hajnalon,miközben böszme szél rángatta a tető eresztékeit . ez akkor történt, amikor a munkából hazatértem hullafáradtan és a történet túlnőtt már bennem azon a ponton, hol még visszatartható lenne és áradni kezdett a gépem billentyűzetén át a végtelen jövőbe. kinézve az ablakon és a sűrűn hulló esőcseppeket bámultam, mint akkor, ott, azon a ködös, esőtől áztatott cudar hajnalon, a Cruz de Ferro alatt…
(részlet Régeni János MEGINT ESETT című regényéből)
emtévé
