Néha, – tán többször is mint szeretnénk – úgy alakul, hogy újra kell kezdenünk.
És van úgy, hogy mindent.
Életet, munkát, párkapcsolatot. Lakhelyet, szakmát, társat cserélünk, mert valami miatt, nem tudunk megmaradni benne, vagy mellette.
Minden újrakezdés mögött megbújik valaminek a vége.
Valaminek – esetleg valakinek a vége -, ami feldolgozásra, megoldásra vár. Törvényszerű, mondjuk átélés és átérzés nélkül.
Mindenkivel történt már hasonló, az élet elégé sok területén. De hiába történt, már feledésbe merült, vagy a múlt „jótékony” homálya fedi tudatunk elől.
Ha jobban visszagondolunk és tudatosan ízekre szedjük a történetet, előkerülnek a porral lepett érzések.
Nem szeretek a múltban okok nélkül kutatni. Ninc ssok értelme, legfeljebb akkor, ha azok az elfeledett időszakok a jelenembe is befurakodnak befolyásolva azt.
Ilyenkor szeretem megkeresni a dolgok „végét”, hogy lássam, mire, mely pontokra mutat rá.
Érzem, meg kell tudnom és fel kell dolgoznom a miérteket.
Miért történtek ezek meg velem?
Tudója senki más, csak én vagyok, hisz kiváltója, okozója is én voltam.
Persze a legkönnyebb az lenne, ha a másik felet lehetne okolni mindenért, számlájára írva mindent, mi akkor és ott megtörtént.
De dőreség és önbecsapás lenne, amivel csakis önmagunkat vezetnénk félre.
Megtehetjük?
Meg, de attól még a feldolgozatlan, meg nem oldott feladatok, csak porral fedve lappanganának a sötétben és a nekik megfelelő időpontban, akár egy időzített bomba, újra működésbe lépve, ugyanazt a problémát vetnék fel.
Újra felszínre kerülne, de megerősödve, százszoros erővel csapva oda, az érzékeny területre, amiről oly gondosan megfeledkeztünk.
Azt se felejtsük el, hogy a társunkban meglátott hiba, sokszor az a fájó pont, ami magunkat, önnön gyengeségünket hivatott megmutatni.
A tükör és tükröződés törvénye, nem törődik a fájó érzéseinkkel.
Ő csak mutat és rámutat. Rámutat, és ha résen vagyunk, segít a feloldásban is, de legalábbis elénk vetíti a kiút lehetőségét. Most még tükörből, homályosan látunk, aztán majd színről, színre. Nem elég tudni róla. Nem elég meglátni, önmagunkért tenni is kell.
És bár érzem, visszás, amit mondok, még ez sem elég. Itt lép életbe, az oly sokszor félreértelmezett idő. Az idő, csak az idő, önmagában semmit sem tesz, maximum porral és évekkel fed be, de megoldani semmit sem tud.
Az idő, a megoldás után szükséges.
Szükségünk van rá, hiszen ki kell hevernünk a kapott lelki sebeket. Az eltelő időben, van módunk megtisztítani magunkat, azoktól a negatív érzetektől, amiket előtte éreztünk, megértettünk és fel is oldottunk.
Ilyenkor van jogunk, felkészülni a következő kapcsolatra és meghúzni az új, szeretettel teli határvonalakat.
Egyedül kell maradnunk.
Nem azért, hogy büntessük magunkat, vagy vezekeljünk bármiért. Csakis azért, hogy tisztán tudjunk tovább lépni, és az elmúlt kapcsolatok elhasznált energiáit, ne jövőbeli társunk kapja meg.
Nem értené, és meg sem érdemelné.
A türelmetlenségünk, vagy kapcsolatfüggőségünk okozza a legtöbb problémát ilyenkor. Nem adjuk meg magunknak és a társunknak ezt a tisztulási, megnyugvási időt és belemenekülünk a következő, ebből fakadóan eleve halálra ítélt kapcsolatba.
És ilyenkor csak állunk, az égfelé nézünk értetlenül. És nem értjük.
Miért? Miért kapjuk újra és újra ezeket?
Azért! – válaszolnak az Égiek. – Türelmetlen voltál ismét. Nem vagy hajlandó a felismerésekre és meglátni a napnál fényesebbet.
Várj, érj, tisztulj és tanulj!
De az Égiek szava, csak a nyitott szívekhez ér el. Csak oda talál utat.
Bármennyire is fáj nekik, csak szemlélői és segítői tudnak lenni az életünknek. Beavatkozni soha sem fognak.
Ránk bízzák a döntést és a tetteket.
Mert fentről, fanfárok szavával, égi hang szólal meg: örökkön, örökké…
Felhangzik, és azt zúgja, üvölti, suttogja, időn és téren keresztül a szívünkbe, a döntés joga a miénk, mindég, mert van szabad akarat. És dönthetek szabadon jól és rosszul is. Nekem fog fájni, nem az Égieknek.
szöveg Régeni János
kép Robert Capa
emtévé
