MAGÁNYOS FA
Akár a vadat markoló sas, éles körmei,
Ragadják meg a kiálló sziklát vastag gyökerei,
Hogy a földet marva, magát, magànyba tartva,
Így álljon fenséges, magànyos büszkeséggel,
Törzsével, az óceánt nézve, koronája zöldjével,
Viharban, metsző szélben, vad téli esőben,
Tűrve a forró napot, szelíd nyári hullámverésben,
Őrtállva magányos egyedül, a kopár puszta sziklán,
Büszkén tekintve éjszaka végig, a hold ezüsthídján.
Példát kéne venni olykor róla,
Hisz a végtelen időben, mióta él
Törzse nem tört meg s nem hajlott soha,
Csak áll, az ég és víz között, óriásként örökre,
Élő lélekként, néma ősi facsendbe költözve,
S ha egy gigászi vihar, kitépi végleg onnan,
Bátor, erős magja száll majd,
egy következő szép, másik honba
2016. November 15. Muxia
kép és szöveg Régeni János
emtévé
