Hosszú, néma, soha elmúlni nem látszó, ólmos pillanatok.
Vannak, voltak és lesznek is. Ezek a pillanatok, olyan erővel nehezednek ránk, akár Atlasz nyakára és a vállára, az elhordozott földgolyó, tehetetlen súlya.
Elnyomnak, megbénítanak, görcsössé rombolnak, úgy, hogy érzékek alattivá válok tőlük, és ilyenkor képtelen az ember fia, bármely cselekvésre és értelmes gondolatra.
Aztán, ezek a pillanatok is megtörnek, akár a régen szegetlen száradó kenyér, és a guruló létmorzsák szerte szóródnak, az idő végtelen óceánjában.
Befelé figyelés.
Befelé figyelés, és a lélek önismerete. Felóldódás önmagunkba. Abban a belső, tiszta, időn és téren átvilágító örök hangban, ahol felmorzsolódnak a görcsök, és a meg nem értések. Feloldódnak, elveszítve eredeti röghöz kötésüket, és új, friss leheletet hagyva maguk után, életre keltenek mindent, mi az előtt görcsös homályban fetrengve vakogott.
Befelé figyelés és a lélek önismerete.
E két szót mantráztam egész hajnalban, amíg a lábam, az ismeretlen, homályos ösvényen, szinte önmagától lépdelt a szitaázó esőben.
Az hordozhatatlan, magammal cipelt otthoni terhek úgy húzták lefelé az amúgy sem könnyű hátizsákomat, hogy minden pillanat és lépés, egy életnek tetszett.
Kitartottam.
Nem roppantam össze.
Lépésem monoton hangjától, és a hajnali erdő varázslatos érintésétől, valahol mélyen legbelül, újra felcsendült az a mindig nyugodt, csendes hang, amit, hosszú napok óta hiányoltam.
Órákkal és jó pár kilométerrel később, egy békés, Baszk falucska kávézójának teraszán üldögélve, magányomat egy híg tejeskávéval megosztva, már nem emlékszem pontosan, hogy mit is mondott ez a hang.
Nem emlékszem, de ez egy cseppet sem izgat.
Az emléke, egy könnyű luftballonként pukkant el a lelkemben.
Diszkrét pukkkk.
És mellé, a szokott nyugodt hang zsolozsmája a hajnali ködökön és zöldellő völgyeken.
Álom és valóság.
Csak ennyi. Úgy ízlelgetem a szavakat, mint az első, kecsketejből készült, érlelt házi sajtot, valahol San Sebastian után, abban az apró hegyi faluban, ahol megálltam, az elmúlt napokban.
Álom és Valóság.
Két élő, örökkön lángoló érzés ég máglyaként bennem, már életem kezdete óta.
Lángolnak, és lángjuk, olykor kioltja egymást, természetük szerint, hagyva érvényesülni az éppen életképesebbet. Egymást segítik és rombolják, mikor melyikük hangja és természete óv, vagy segít, a felismerések felé vezető rögös úton.
Az emlékek ködfátylán, a tejeskávé keser-édessége segített át.
Bármikor, ha gondok gyötörtek, vagy nehéz, kilátástalan helyzetbe kerültem, mindig a képzeletem kreativitásához fordultam.
Az álmok, és azon világok, ahová ilyenkor helyeztem át magam, angyalkönnyű kezekkel, tették lehetővé, hogy túl lendüljek az engem nyomasztó feladatokon.
Számát sem tudom hányszor segített már a múltban álmaim homályos pókfonadéka.
Igenám, de éppoly sokszor került miatta csúszós, lejtős talaj, az amúgy szilárd világban gyökerező talpam alá, hogy meg kellett tanulnom bánni, és együtt élni ezzel.
Gyakorlat teszi a mestert, gondoltam, a megmaradt kávémat szürcsölgetve. Visszapillantva, ismét láttam, életem egyik megálmodott színhelyét. Úgy láttam, akár legelőször, mikor arra tévedtem.
Az apró, erdők és zöldellő legelők közé ékelődött falucska felett, épp lenyugodni készülődött, a kora őszi nap.
Az elmúlt percek esőfellegei, már messze jártak, a szeptemberi, hűs szelek szárnyán.
Csak a még zöldellő lombokról és fűszálakról csöpögő esőcseppeket hagyta maga után emlékeztetőül, hogy láthassa, aki erre jár, vihar látogatta meg e tájat.
A nyugalom és a béke lepte be a domboldalt pettyező csinos házakat és utcákat, akár ha angyalok terítettek volna óvó leplet az egész völgyre.
Még a kutyák is, illedelmes, halk vakkantásokkal felelgettek egymásnak, vigyázva, nehogy megzavarják az előbújó madarakat, és a kertekben kapirgáló, az időjárás változatossága miatt méltatlankodó háziszárnyasok rikoltozását.
A falucska fölé, akár egy mindent védő istenség, a kedves templomtorony magasodott, és csúcsán, a kereszt két szára, óvón ölelte körbe az ott élőket.
Béke.
Ez volt az első gondolat, ami az eszembe jutott, miközben az autó, langyos karosszériájának dőlve, a cigaretta meggyújtásával szöszmötöltem.
Itt még élni is lehetne, szívtam le a gondolatot a kesernyés füsttel együtt. Még élni, dolgozni és alkotni, megnyugodni is lehetne, egy ilyen védett, meseszerű világban.
A való, nyüzsgő világtól még most is zaklatott lelkem, kezdett elnyugodni, ebben a csendes idillben, és a szél apró neszezéseire a képzeletem egyre tovább szőtte, álomszerű meséit.
Félig lehunyt szemmel, már láttam is a csendes kis házat, azt, ami nem csak tégla és habarcs, de otthon is.
Körötte életre kelt a kert. A fák zöldellő ágai, kecsesen bólogattak a kelő szélben, körötte a virágok, fűszeres illatot permeteztek a langyos levegőbe.
Láttam magam előtt a hangulatos téli estéket, mikor fagy fehéríti ezüstösre a téli kertet, de bent, a házban, meleg terjeng a kandalló felől, és a fahasábok vidám pattogása hallatszik, míg a történet, mely a kezemben lévő könyvből bújik elő, el nem tűnik az estében, akár a Hold, a téli éjszakán.
Láttam az öreg diófa alatt megbújó, apró éttermet. Éreztem és éltem a konyháját, minden ételével. A berendezése hozzám idomult, mintha kezem, vagy lelkem meghosszabbítása lett volna.
A szeretet belengte az egész helyiséget, oda vonzva a vendégek sokaságát.
Az ételek, mosolyt csaltak az üres tányérokra, és a félig telt borospoharak, elégedettséget sugároztak a kipirult arcokra. Köröttem csend, bent a lelkemben béke.
Az idill, tapintható volt…
Az autóm karosszériája lassan kihűlt, és a hátam fázni kezdett a hűs, kora esti szélben.
A cigaretta maradványa, fáradthidegen, kihunyva pihent az ujjaim között, jelezve, hogy milyen sokat időztem az álmok szelíd vizein.
Az esti, hidegedő őszi széllel együtt visszatért a való világ is körém.
Szép volt. Szép és élő volt még mindig, de éreztem, hogy csak a szabadon szárnyaló képzeletem játékszerei töltötték meg azzal a bizonyos tartalommal, ami különlegessé, látomásszerű érzések alakjában, kivételessé tették előttem, a látott képeket.
A kutyák ugyanolyan illedelmesen csaholtak az apró kertekben, a vén, esti széltől lombjával bólogató diófa alatt, ugyanúgy mosolygott a tornácos étterem is. Bár nincs ott most semmi különleges.
A kertekben, a kutyák, lám, csak acsarkodnak egymással, és a konyhán is valószínűleg ugyanúgy izzadnak a szakácsok a forróságban a feszültségtől.
Természetesen, a vendégek sem változtak meg, egy varázsütésre.
Nem. De az álmaimban, ez is megtörténhet.
Megtörténhet bármikor.
A távolban a templom tornya még mindig utat mutat a vándoroknak, és a kora őszi illatok sem lettek kevésbé fűszeresek, magukkal hozva társként, a szürkemarhák csípősen kellemes illatát.
De beszivárog már, az ólommal terhes füst is, a közeli gyárakból és a zajosan forgalmas utak felől, majd felvisít egy láncfűrész, a szomszédos fészerből.
Minden az maradt, ami volt, csak a lelkem meséje hiányzott belőle.
Az, ami megtöltötte az egészet szeretettel, és örökkön nyüzsgő, nyugodt élettel.
Sokszor éltem meg már hasonlót.
Sokszor és intenzíven.
Áldás a képesség az álmodásra, de félre is tud vezetni, ha nem szab neki határt az ember.
Hiszen oly vékony a határ, álom és valóság között, mint az áttetsző papírhártya.
Látványra, érzetre ugyanaz marad, de egy gondolat, vagy érzelmi ösvény, karácsonyfát képes festeni, egy egyszerű fenyőből is.
Átfesti, átrajzolja, és mire magamhoz térek, már egy egészen más világban vagyok, ahol, és amerre, a lelkem áramlatai, álmai éppen repítenek.
Áldás és veszély. E két szélsőség végigkísér egész életemen át.
A határt, és a helyet, hogy hol, és hogyan hagyom fantáziám érvényesülni, csak én szabhatom meg magamnak.
Nem rossz, és nem is jó. Csak van, akár a létezés.
Az illúzió határa, ott kezdődik, ahol megszabjuk. Mert az álmokkal lehet, sőt kell is alkotni, de ugyanez a képesség, félre, mocsártól iszamós utakra is el tud tévelyíteni, a helyes, méltán járt ösvényről. Most, itt a Baszk hegyek között, érzésem szerint jó úton vagyok e téren.
Látok és érzékelek. Érzek és megélek.
Élek és fürdök abban, amit az élet elém tesz. Most, itt, nincsenek és nem is kellenek álmok. Itt a valóság van. Az, amit bárki láthat. Valóság, amihez az álmok fel sem tudnak érni, hiszen nem kell színesíteni, vagy simítani köröttem semmit.
Vagyok. Élek.
Már hosszú, csendesen folydogáló és nyugodtan bandukoló napok óta, csak vagyok, akár a ködösen szemerkélő eső, itt fent az Északi úton, a hegyek között.
Most csend van belül.
Csend, hiszen nincsen szükségem semmire. Sem a kimondott, sötéten áramló való világra, sem a képzeletem játszi álmaira.
Itt fenn a hegyek között, még a létezés is csak van.
Ettől és tőlem függetlenül, tudom, hogy a valóság és a kósza, elképzelt álmok, még most is vívják és vívni is fogják, örök, véget nem érő harcukat, küzdve egymással, egymásért, segítve és letaszítva a másikat.
És az út?
Az út, mint az élet, az örök folyó, csak fut előttünk. Fut, a messzi távolba, akár itt a hegyek között vezető ösvény Baszkföldön, az esővel áztatott lombok alatt…
szöveg Régeni János
emtévé
