Utak…
És megint az utak. Úgy futnak velem, akár elmúlt, vagy jövendő életek.
Mert lássuk be, ahogy az utaknál, ugyanúgy az életek között, is léteznek párhuzamok.
Vannak könnyű és nehéz, göröngyös vagy sima életek, és utak is.
De persze ez nem ennyire egyszerű.
Olyan inkább akár egy nap, itt a caminón.
Elindul az ember, és fogalma sincs, hogy aznap mivel, és hogyan fog találkozni, vagy szembesülni. Csak megy nagy boldogan, majd hirtelen kaptatóba csap át az ösvény, hogy az izzadság patakokban folyik le, az arcról, akár a hulló könnyek az élet nehéz pillanataiban. Nemsokára, persze ez is csak múlt lesz, és a járt út, hirtelen lefelé indul el, ahol oly sebesen visz a lábunk, hogy elmosódik köröttünk a táj, akár az életünk felpörgött, sodródó önfeledt pillanataiban.
Időnk és erőnk sincs a teljes megéléshez, hisz a sebesség oly nagy, hogy felfoghatatlannak tünnek a körülöttünk vagy bennünk lüktető érzések.
Majd a sebességből, egyszer csak hoppsz – akár az élet, akár az út -, elgáncsol egy kő, vagy kavics formájában, és arra eszmélünk, hogy térdelünk.
Térdelünk.
Először pontosan azt sem tudjuk miért, vagy hogyan kerültük ebbe a helyzetbe. Aztán, ha néha nehezen is, a lelki-fizikai fájdalmakat félretesszük, és lassan újra talpra állunk.
Nem mindig könnyű.
Persze semmivel sem jobb az önsajnálatban ragadni, mint elöről kezdeni mindent.
De ez is elmúlik, és az életünk, akár egy tekergőző, óriáskígyó, út formájában fut velünk tovább.
Hoz magával mindent, vihart, esőt szelet. Mindent amit kívánunk, érdemlünk. Olykor olyat is, amire nem számítunk.
Az erdő csendje és a zöldellő lombok, körbefon minket. A patak halk csoboga, örömteli, szinte földöntúli, nyugodt harmonikus világba repít minket.
Kellenek az ilyen utak és pillanatok.
Kellenek, hogy az élet szárazan kemény, vagy unalmas, kies pusztáiban, legyen miből erőt meríteni.
A boldogság, nem egy hosszan elterülő szőnyeg, ami süppedősen marasztal minket. Inkább rövid, de nagyon intenzív percek, órák, napok, pillanatok halmaza, amik ha hagyjuk, sokáig kihatnak életünkre.
Van úgy, hogy eltévedünk, akár a magas hegyek között, vagy a rosszul jelzett, poros síkságokon, ahol eltűnnek szemünk elől, a biztos, tájékozódáshoz szükséges, vezérlő pontok és a szilárd elhatározások.
Sok könnyel, fáradsággal és bosszúsággal járjuk ezeket az utakat.
Milyen nehéz és kemény az út, míg visszatalálunk a járt ösvényre, úgy akár a helyes életükhöz, amit élni rendeltetett. S hányszor hoz kísértést magával az út, mely szebbnek, könnyebbnek, akár csábítóbbnak tűnik annál, mint ahol a helyünk igazából lenne. Csábító és sima, de idővel, vándorlásaink során, rájövünk, hogy vagy sehová, vagy helytelen, számunkra élhetetlen és előnytelen helyre visznek, amik, a legjobb esetben egy falba, vagy megkerülhetetlen sziklába ütköznek.
És itt, ennél a pontnál, az első figyelmeztetésnél a legjobb visszafordulni, mert utána csak minden rosszabbra fordul.
De innen, ezekről az utakról is van visszatérés.
Ha sikerül, az ember szilárdabb, szebb és erősebb lélekkel tud visszacsatlakozni oda, ahová való.
És az utak csak mennek, akár elmúlt és jövendőbeli életeink.
Hol csillagfényes ég alatt, hol esőben, szélben, metsző hidegben, párákkal telt őszi délutánokon, mikor a sárgálló avar jajongva sikít a lépteink alatt, ugyanúgy mint a nyári, zöldellő fövenyen, a rét virágai között.
Mindegyik út és élet olyan, amilyet mi választunk magunknak. Persze előre ki is van jelölve nékünk, de a szabad akarat, mit ajándékul kaptunk fentről, bármit felülírhat útjaink, életeink során.
Mily szép és igaz a mondás: ez az Életünk útja, az életutunk.
kép és szöveg Régeni János
emtévé
