Lassan hosszabbodtak a nappalok és rövidültek az éjszakák. A nagy folyó partján, az ártéri erdő mélyén egy százéves fűz korhadó törzse hevert, talpa alól kimosta a talajt az ár, a nyár viharai megtépázták, végül egy villám mérte rá az utolsó csapást, de ennek sok-sok éve már. Azóta vastagon benőtte a buja komló és szeder, megmaradt kérgén pedig üde mohapárnák zöldje bukkant ki az olvadó hó alól. Bizony még hó volt. A vastag kéreg védelmében az igazak álmát aludták a hatalmas meztelencsigák, békében megfértek a mellettük szunnyadó futrinkákkal, a nemrég kikelt cincérek is alig-alig mozdultak még bábkamráikban. Mégis, a cirógató napfény és az olvadás felkeltette az aprónépeket: ugróvillás-nyájak legelésztek szerte a gombamezőkön, atkák százai sürögtek körülöttük, hosszú lábaikkal vakon tapogatózva a napvilágban, míg el nem jött az est.
Ahogy a nap lenyugodott, minden parány menedéket keresett, hátha csípős fagyot hoz még az éj. Ezrével bújtak a hatalmas fűz melengető kérgének védelmébe, ki a korhadék közé, ki a gombahifák áthatolhatatlan sűrűjébe, egy csapat atka pedig egy dermedt bogár kamráját választotta éjszakára, szorosan egymáshoz lapultak és megkapaszkodtak a békésen alvó óriás páncélján. Velük tartott egy öreg, sokat látott teknősatka is, lassú, kimért mozdulatokkal furakodott a sokaság közé. A kíváncsi, bosszantó nyűgatkák körülállták és faggatni kezdték: “Hát te meg ki vagy, öreg? Honnan jöttél? Sosem láttunk még erre olyat, mint te.” Kérdésükre az öreg elmondta, hogy egy távoli helyről jött. Messziről, a folyó felső szakaszáról, egy olyan szigetről, ahol nem voltak fűzfák, csak nyárfák. S mivel a tavalyi nyár annyira száraz volt arra, ahogy alig-alig talált magának élelmet, úgy döntött, szerencsét próbál. Egy szép napon egy bogár pihent meg mellette, az öreg teknősatka pedig odalopakodott, szorosan megragadta a bogár lábát és várt. A bogár néhány perc múlva szárnyra kapott és a magasba emelkedett. Elhagyta az atka otthonát, a tenyérnyi nyárfakérget, elhagyta az erdőt, átröpült a kavicspad felett, s az atka életében először ekkor pillantotta meg a folyót. Óráknak tűnő perceken át repültek a végtelen víztükör felett, éhes fecskék serege között, akik azonban szerencsére az akkor rajzó árvaszúnyogokkal voltak elfoglalva. A bogár végül bevette magát egy sűrű, zöldellő erdőbe, és itt ért földet, a fűzmatuzsálem szentélyében.
A fiatal nyűgatkák hitték is, meg nem is, de mégis kíváncsiak voltak a világlátott teknősatka meséire, így hát kérgezgetni kezdték. “Ha valóban ilyen messziről jöttél, akkor biztos sokféle lénnyel találkoztál már. Melyik volt mind közül a legijesztőbb?”
Az öreg látta az ifjakon, hogy odavannak a rémtörténetekért, egy percre elcsendesedett, majd azt kérdezte:
“Hallottatok már valaha a sárkányokról?” – a nyűgatka-sereg egy pillanatra összerezzent, majd az egyik rávágta: “Ugyan már, sárkányok nem léteznek!” “De bizony léteznek.” – folytatta az öreg – “De most, hogy jön a jeges ár, nem merészkednek ilyen mélyre, a talaj közelébe, mert nem szeretik a vizet. Magasan élnek, a farönkök tetején, de szinte sosem látni őket, mert nappal mozdulatlanul szunnyadnak a homályban, a fa végtelen üregeinek mélyén, amiket egykor cincérek vájtak a törzsbe. Úgy tekerednek össze a kéreg alatt, akár egy óriási kígyó. De nem kígyók. Akik látták már, százlábúaknak nevezik őket, mások azt beszélik, repülnek. Valóban úgy siklanak, mint egy megtermett hüllő, de villámgyorsak. A színük olyan, akár a lobogó tűz. Vannak lábaik, de nem száz, csak harminc, úgy számoltam, és bár futnak, valóban úgy tűnik, mintha a hullámzó lábak tengere között szinte lebegve törnének elő a sötétből. Testük kemény, akár a szikla, páncéljuk szinte áthatolhatatlan, még az enyémhez mérten is. Fejükön két óriási csáp tekergőzik hatalmas bajuszként, ha azzal bármi élőt megérintenek, egy szempillantás alatt végeznek vele. Bár majd ötven szemük van, mégis szinte vakok, legalábbis úgy tűnt, leginkább azokra az ostorszerű csápokra hagyatkoznak.”
“És te honnan tudod mindezt, öreg?” – kérdezte egy ott kuporgó páncélosatka – “Tán magad is láttad?” “Holdfényes éjszaka volt.” – mormolta az öreg – “Az esőfelhők feloszlottak, én pedig úgy döntöttem, kimerészkedek a nyárfakérgem alól egy frissen növekvő gombatelepre, mert ki tudja, mikor jön újra éltető csapadék… Eleven volt az erdő talaja, a sötétség vándorai útra keltek. Meztelen csigák és giliszták kúsztak el mellettem komótosan, majd váratlanul mellém szökkent egy fiatal tücsök. Forgolódott egy helyben, csápjaival jobbra-balra matatott, majd egyszer csak megérintett valamit egy levél alatt, és megdermedt. Nem tudtam mire vélni. A levél szegélye alatt sok vaskos láb csillant fel, akkor vettem csak észre, hogy úgy izzott a titokzatos lény a homályban, akár a parázs. A sötét zugból lassan előtekeredett két hosszú-hosszú csáp, s mint óvatos kígyók, lassan tapogatva haladtak előre, finoman pásztázva a törmeléket, keresve az érintés forrását. A tücsök még a lélegzetét is visszafojtotta, potroha alig-alig mozdult, lábai szinte földbe gyökereztek. Végül elérte őt az egyik csáp, lágyan végigsimította fejét, bekúszott lábai alá… Egy villanás volt az egész… A százlábú óriási feje pörölyként csapott le, két hatalmas karmát szétterpesztette, majd szinte összeroppantotta a tücsök testét, ahogy keresztüldöfte azt. A sebekből méregcseppek bugyogtak elő. A tücsök erőtlenül vonaglott ugyan néhányat, de nem volt számára kiút. A százlábú felemelkedett, akár egy kobra, első lábaival szorosan magához ölelte az ernyedt teste, majd elsuhant az árnyak rejtekébe.”
“Ugyan már, öreg… Sok bizarr mesét hallottunk már, de ez túltesz mindenen. Azt akarod mondani, hogy te, a vén teknősatka, lennél a hős páncélos lovag, aki farkasszemet nézett egy ilyen sárkánnyal? A rettenthetetlen, aki túlélte a találkozást egy efféle lénnyel?” A nyűgatkák hitetlenkedve nevetgéltek az öreg történetén, aki csak ennyit mondott: “Nem vagyok én bátor, s nem vagyok rettenthetetlen. Lassú vagyok, akár a teknős, és akkora, mint egy porszem. Nem vagyok hős, csupán láthatatlan. Ha levonul az ár, meglátjátok majd, lehúzódnak ide a sárkányok. Kisebbek és nagyobbak. Akkor majd emlékezzetek szavamra: ha találkoztok eggyel, nem lehettek elég gyorsak, sem pedig erősek. Csak abban bízhattok, hogy elég aprók vagytok és láthatatlanok.”
kép és szöveg Újvári Zsolt
emtévé
