A tavasz elemi erővel csapott le a völgyre, hogy kisöpörje onnan a tél utolsó maradványait is. Éjjel tisztító eső zúdult alá az ég csatornáiból, reggelre átvette helyét a szélvihar, melynek robaját csak a folyóvá duzzadt patak harsogta túl. Könnyezett a hegy. Hol a szem nyáron kiszáradt vízmosást lát csupán, most lépten-nyomon erecskék zubogtak a völgy felé, egyre mélyítve a barázdákat a szurdok ősöreg arcán. A patak, mely ősszel szelíden kavargatta a faleveleket, télen pedig jégfátyol mögött pihent csendesen, most pusztító árként dübörgött lefelé a völgy mélyén, öles fatörzseket sodorva magával, melyek recsegve-ropogva csapódtak a parton falként meredező vörös sziklák oldalának. A víz tejkék színét barnára színezte a sár, az egykor alig remegő, áttetsző tükör vad hullámokat vetett. Szinte vibrált a levegő, a természet pusztító erejébe beleremegett hegy és völgy…
Az ítéletidő azonban meghozta az elsőket, a bátrakat. Dacára annak, hogy hajnalra a fagy be-bekúszott még a nyirkos talaj fölé, hogy zúzmarával csipkézze be a fák levetett ruháját, az erezetté csupaszodott levelek között itt-ott apró fejecskék jelentek meg, melyek lassan, de makacsul törtek mind magasabbra, hogy magukba szívják azt a kevés fényt, mely nappal átcsorog a fák kopasz ágai között. Az ő sorsuk így rendeltetett. Jöjjön akár sziklákat elsöprő ár vagy metsző szél, néhány hetük van csupán. Néhány hét, mielőtt a daliás bükkök és gyertyánok is felébrednek, hogy magasba törő ágaikon lombot fakasszanak és megszűrjék azt a kevés fényt, amely lágyan simogatja még az avart.
Úgy álltak ők ott, mint apró gyermekek az iskolaudvaron, kabát, sapka és sál nélkül, télvíz idején. A tisztáson, hol tombolt a sudár fákkal táncoló, törzset hajlító vihar, hol lábaikat nyaldosta a patak habjaiból felcsapódó tajték. Szégyellős, lehorgasztott fejű kisasszonyok bordó kalapban, maguk fölé egyetlen levélkét tartva csupán, esernyő gyanánt. Testük meghajlott, ajkuk a földet csókolta a szélben. Arcuk csak félve emelték fel olykor, hunyorogva tekintgettek a hegyek mögött nyugovóra térő napra, éjjel pedig, mikor végre elcsendesült az erdő, meséket suttogtak a talajban szunnyadó magvaknak tavaszról és smaragdszín új ruháról.
Pirosló hunyor – Helleborus purpurascens
kép és szöveg Újvári Zsolt
emtévé
