Kisompoly mészkőszikláinál
Amikor beköszönt a tél, bezárkózunk, legalábbis én…
A karácsonyi csoda után céltalanul küzdök, kivárhatatlanul messzinek tűnik, hogy kitavaszodjon! A férjem szokta mondani, hogy téli álmot alszom, s nem vagyok hajlandó kimászni a vackomból, csak ha már az első napsugarak bekopognak az ablakon, beszűrődve a függöny csipke résein, igyekezve utat törni felém, testi, lelki ébresztőórám csavarjaihoz.
No de maradjunk a télnél!
Most egészen más a helyzet!
Itt Erdélyben nem csak hogy annyi a látni való, amit gondolatban sem tudunk átfogni, itt valahogy a tájnak olyan hívogató ereje van, amire a megfáradt, szunnyadó lélek is tüstént magához tér!
A téli álmunkból az első (napsugaras kíséretű) túránk Erdélyben, a Gyulafehérvár közelében fekvő csodálatos kis falu, Kisompoly (Ampoita) mészkőszikláihoz vezetett.
Kis utána olvasással megtudtam, hogy a falu területén neolitikus körárkokat tártak fel, hasonlóak pedig egész Magyarország területén is vannak. Egy kicsit (az érdekesség kedvéért) tovább olvasva a tudományos oldalakat, Brit és osztrák tudósok egy négy éves kutatási program keretében feltárták, hogy mit rejt a talaj az angliai Stonehenge közelében, egészen pontosan halomsírokat, kör alakú földsáncokat (henge), mesterséges gödröket, árkokat.
A MTA Régészeti Intézetének munkatársai az Archeológiai Értesítőben (1990) említik, hogy: „kevesen tudják, hogy Magyarországon sok őskori kőkör található”, és hogy mivel: „Angolszász világban élünk, a Stonehenge a favorit…”
Pedig a Kisompoly ezer évvel megelőzi a Stonehenge-t és nagyobb is nála.
Ezt írja a Nyelv és Tudomány. Szóval ennek birtokában igazán felemelő érzés, mindazonáltal izgalmasabb is, mert nem csak a látvány kedvéért indulunk sokszor útnak, fontosnak tartjuk azt is, hogy a gyerekek némileg képet kapjanak a természeti értékek kulturális, s akár tudományos hátteréről is, mármint amennyit megértenek belőle.
Igaz magát a körárkot nem láthattuk, a falucska felé emelkedett mészkősziklához vezető domboldalnak azonban felülmúlhatatlan vággyal vágtunk neki, lassan, érezve a friss levegő jótékony hatásait testünkre, melyet a hosszúra nyúlt téli hónapok okoztak.
Felfelé, a sziklák felé – nem is igazán emlékszem, olyan gyorsan történt – a fiúk hangját már elképesztőnek tűnő távolságból hallottam! Ez azért is rémisztő, mert jól ismerem őket, viszont a természet rejtett veszélyeit is!
Gyermeki boldogsággal hódították meg a domboldalt.
Ezekért az élményekért indulunk útnak, amikor csak lehetőségünk nyílik rá. Amíg mi lassan haladtunk, figyelve a téli fagyból felengedett csúszós talajra, olykor-olykor vissza tekintve az alattunk elterülő, ébredező, ködtakaróval simogatott falucska látképére, addig a fiaim szempillantásnyi idő alatt a sziklák alatt árválkodó kisebb (mintha csak az ő kedvükért emelkedett volna oda) sziklatömb tetején ücsörögtek.
A kiáltásukat elnyelte a távolság, s tova repítette az erősödő szél. Azért sikerült őket lencsevégre kapni, de túláradó felfedezni vágyásuk hamar tovább vitte őket. Szinte lehetetlen ilyenkor fotót készíteni róluk!
Az meg végképp művészet, hogy átváltsak egy elegáns mozdulattal a felvétel módra, hogy megörökítsem a rohanó, kiabáló, szinte szárnyaló gyerekek pillanatait, mert mire ezt megtenném, már köddé válnak, s hullámzó, színes fénycsóvát hagyva maguk után, eltűnnek a messzeségben.
Arra nincsen szó, amit felérve a sziklák lábához az elénk táruló látvány, és a bizsergető napsugarak nyújtottak!
A kis falvacska, a hömpölygő folyó, a domboldalon végig húzódó kerítés, néhány legelésző állat, s a tökéletes természeti csoda látványa volt ez! A nyugalomé, mely direkt módon vívja ki tiszteletét, hogy megérdemeljük őt!
emtévé
