Pár asszony a Rét tetejére indult csónakon. Az ottani ligetekben sok a gomba, azt mentek szedni. Pár kisebb gyerek is volt velük, kiket nem akarták a nagyobbakra bízni. Az egyik kicsi Kúti leányka, kit Borkának hívtak, ott ült az anyja ölén. Kifelé lesett, nézte a vizek, s bokrok lakóit. Minden jószágot összeszedett, nevelgetni akarta, mint őt az anyja. Vitt haza már kis teknőst, varjúfiókot, de még békát is, egyszer meg egy marék csigát akart bevinni a kunyhóba. Nem fedték meg érte, nem volt szokás, csak szelíden lebeszélték így, vagy úgy.
A ligetest hatalmas tölgyek uralták, lábuknál bokrok, mik most fehér virágokkal voltak tele. Az asszonyok nekiálltak szedni a zamatos erdei gombákat. Mit nem tudtak, mutatták az anyónak, aki minden gombát, bogyót, gyökeret ismert a világon.
Borka ott kódorgott körülöttük, mikor egy bokor alatt fura táncot látott. Tarka kígyók tekeregtek egymáson. Nem törődtek a lánykával, csak rázogatták fejüket, csapdosták egymást. Igen tetszetősök voltak, Borka úgy gondolta elkap egyet, leginkább az a szép veres tetszett neki. Már azt nézte hogyan tudna benyúlni a szúrós bokor alá, mikor anyja erősen felkapta és rákiáltott.
– Jaj, te! Hozzájuk ne nyúlj! – Majd letette a megszeppent kicsit, megigazgatta pendelyét és már csendesebben mondta az okítást.
– Ez itt a kurtakígyó. Igen veszedelmes fajta. Akit megmar meg is hal, de hamar. Ha meg bántod, néked ugrik! És ha bajod lesz én is beléhalok. Akarod é?
A kicsi szája pityergősre fordult, fejét rázta és ölelte anyját. Az ringatta kicsit, majd odébb vitte és hívta gombászni. Hazafelé kerültek, vászonért mentek egy svábhoz. Onnan az út egy olyan vízen vitt át, hol hatalmas csapat sirály, meg szerkő fészkelt.
A vizekre épített nádfészkek úgy álltak rendre, mintha valaki kimérte volna a helyüket. Borka már mosolyogva ámult a fehér rikoltozó madárfelhőn, mi kísérte őket. Nagyokat nevetett a le-lecsapó madarakon. Figyelte amint űznek egy rétihéját, ki arra tévedt. Egyszer az első csónak elakadhatott, mert megálltak. A leány kinézett a mellettük úszó fészekre. És mit látott? A fészek mellett a vízben három apró, tarka pihés madárka búj meg, fejüket a fészek oldalába dugva. Azt hihették ettől nem látszanak. De a lány látta őket, és mert az anyja nem figyelt, kinyúlt és egy fiókát gyorsan bedugott a kis tarisznyájába.
Otthon az öregapját kérdezte, mit eszik az ilyen. Az elmondta sorra. Na, ez nem nehéz, szöcskét, békát tud fogni, kis halat, ebihalat meg fog a bátyja, ha szépen kéri. Anyja csak csóválta a fejét, mikor az öreggel kis karámot építettek fészekkel a pihés madárnak. De a dolog egész jól alakult. Akadt étek és milyen az apró jószág, másnap már ott rohant Borka után, ahová az ment. A leány nagyon büszke volt, tetszett neki a ragaszkodás, fel s alá sétált, követi-e a Pihe. Mert persze már neve is lett. Egy nagyobb evés után levitte a vízhez, had igyon. A kicsi megörült a víznek, úszkálni kezdett. Vagy egy ölnyire úszott be, mikor egy hangos surranással lecsapott rá egy kánya, s már vitte is. Borka kiabált, hadonászott, majd hangos sírásba kezdett. Ki közel volt odaszaladt a riadalomra. Az anyja kapta fel, mire a leány elhüppögte mi történt. Mutatta is a rablót, aki fészke felé tartott a fiaihoz. Az anya bevitte a kicsit, letette a derékaljra.
– Látod? – mondta. – Nem volt itt az anyja, hogy védje. Az nem engedte volna ide a kányát. Az a dolga. Te még apró vagy hozzá.
Borka álomba sírta magát. S amilyen tiszta kis lélek volt, bizonyosan anya volt álmában.
szöveg Somlai Tibor
kép Elena Shumilova
emtévé
