– Mit lökdösődik?
– Nem lökdösődőm, csak a táskám…
– Minek hoz magával ennyi holmit? Úgy se viheti be.
– Ebéd van benne.
– Ebéd?
Az idős férfi értetlen pillantást vetett a mögötte ballagóra.
– A lányom főzte. Elkísértek – magyarázkodott az alacsony emberke. Beszéd közben fejével a tőlük több méterre húzódó kerítés felé intett, ahol jobbára fiatal nők és kisgyerekek kapaszkodtak a drótba. Csak néhol magasodott ki egy-egy férfi alakja.
– Sírnak – pillantott óvatosan a kerítés felé a másik is. – Én nem mentem ki.
– Én kimentem. Talán azért is jöttek el ők is. Lehet, nem kellett volna.
– Na, látja. Cipeli itt az ebédet.
A sor lassan haladt. A forróság egyre szárazabbra sütötte a barázdált arcokat. Az izzadságcseppek hamar felszáradtak, csak a szag maradt utánuk. Por kavargott az öreg bakancsok csosszanó léptei körül.
– Kér inni?
– Inni? Nem. Azt mondják, akkor rosszabb.
– Ki mondja?
– Nem tudom. Mondják.
Valaki, jóval előttük, nyűszítve felsírt. Kicsit megbolydultak az emberek, izgatottság hullámzott végig a soron, de hamar csend lett megint.
– Mondják, hogy nem fáj – súgta hátrafelé a magas öreg.
– Ki mondja?
– A TV-ben is.
– Nincs TV-m – vont vállat a másik.
– Nem nézi a természetfilmeket?
– Nem.
– A szaporodási rátákat?
– Nem.
– Hány gyereke van?
– Három.
A másik férfi érezhetően picit arrébb húzódott. Pár percig csendben tépelődött magában, aztán kibökte:
– Nem kapott rá gyógyszert?
– Mire?
– Hát a merevedési problémájára.
– Nem.
– És a felesége? Elmehetett volna orvoshoz.
– El.
– Elég nagy felelőtlenség. Három gyerek, az három Öreg.
A vénember sóhajtott.
– Maga tudja, melyik gyerekért hal meg?
– Honnan tudnám?
– Gondolja, hogy gondolnak magára?
– A családom?
– Akikért meghal.
Csend állt közéjük. Az egyik sorvigyázó végigjárt, és egy fényesre polírozott léccel egyenes vonalba taszigálta az embereket.
– Tudja, mi minden nap hálát adtunk annak a háromnak. Gondoltunk rájuk. Minden nap… – súgta az előtte haladónak a kisöreg.
– Mit számít az? – morogta a másik. – Ugyan, mi változik attól?
emtévé
