Hogy hangulatok?
Igen. Picit talán teátrális módon, de ragaszkodok ehhez a kifejezéshez. Szeretem ezt a szót és dédelgetem is, a saját életemben.
Hangulatok irányítanak hitem szerint, engem és minket, a pillanatokban, a döntéseinkben és életünk oly sok, ingatag, vagy szilárd talaján. Hangulatok, amiket érzetek, és mély, vagy sekélyebb érzések táplálnak.
Ezzel kezdtem, és ezzel is szeretném végezni, rövid történetek, laza láncolatából szőve.
Kell a lezárás, akár a nyakláncra a végső kapocs.
Célja az, hogy összefogjon valamit, légyenek az történetek, vagy egy ékszer apró szemei. Ha nin meg a kapocs, akkor csak egy maroknyi fémet, vagy csomó lejegyzetelt betűt birtoklunk.
Nem vagyok guru, és nem vagyok életvezetési tanácsadó sem.
Sőt. Olykor a saját életemet sem tudom uralni, ugyan úgy, mint bárki más, e földön élve tengődő emberek közül. Gondolkodok, érzek, nézek, szembe nézek, és sokat tipródok, s nem kevésszer el is tévedek.
Tipródok és eltévedek.
Ráadásul ezt nem is titkolom.
Minek? Játszani tanulok és ehhez ez az élet nevű játék is hozzá kell, hogy tartozzon a nézetem szerint.
Nem írok egzakt dolgokról, és nagy világmegrengető dolgokról.
Csak magamról.
Arról az emberről, aki vagyok, voltam és lenni szeretnék. Arról az érző, és vérző lényről, aki már, vagy most ismerte fel, tökéletlenségét, és azt, hogy a hangulatok viharos tengerén hajózik. Hajózok, és vagy hajótörést szenvedek, vagy nyugodt, békés kikötőbe érek partot. Partot, ahol néhány rövid pillanatra megpihenhetek, és kiörülhetem, vagy búslakodhatom magam, hogy utána, az útra újra felkészülve, újabb hangulatokkal pakoljam meg, a nemrég kiürített láthatatlan hajóm rakterét.
Ilyenkor belenézek a végtelen vízbe, akár, ha egy kútba tekintenék, ahová múltam kavicsait, hangulatait dobáltam, megőrzésre.
Kutató kézzel nyúlok be ezekért a kavicsokért, és hozom őket a felszínre. Nem azért, mert szeretek a múltba vájkálni, vagy beleragadni, akár az apró bogarak, a csaliként kikészített mézbe.
Nem. Nem ezért. Hisz, ha így tennék, nem lennék más, mint aki öncélúan mérgezi saját magát, és ott ragad a múlt, halottan elnyújtózó zavaros vizein.
Ha így tennék, ez csak puszta önkínzás lenne, értelem és eredmény nélkül. A kő, vagy múltbéli hangulat-kavics, kiemelésével, a felszínre lehet hozni, a régmúlt történéseit. A rajta elterülő, és az őt körölölelő víz, halmazállapota folytán, beengedi a felismerés fényét, a kavics belsejébe. Ismételten esélyem van arra, hogy megfigyeljem a régi történetet, de már olyan szemmel, ahol inkább figyelője, külső megfigyelője vagyok a történteknek, nem pedig aktív cselekvője.
A hangulatok segítségével, tudok visszautazni az akkori valómba, de egy luxusutazás keretein belül.
Így hátra dőlve, a kupé kényelmes pamlagján, akár egy virtuális moziban, újra tudom játszani életem hangulatait. Megláthatom, azt, hogy mi motivált akkoriban. Láthatom döntéseim gyökerét, okozóját, eredményét, téves és helyes felismeréseit.
Jogom van, levonni a megfelelő következményeket, sőt azok átértékelése is a vetítés egyik fontos eleme. Nem azért halászok a kavicsok után, hogy pusztán örömből, önkínzásból, oktalan érzelgősségből, akár önmagasztalást keresve, igazolásokat találja, vagy hazudjak magamnak.
Nem. Okulni, tanulni, és feloldódni, oldani, járok át, a múlt történéseibe.
Valahogy, mindig megérzem, hogy hová lenne jó visszatérni.
Hisz engem is, mint jópárunkat, hajt a megértés örök szelleme. Megérteni, számomra azt jelenti, hogy feloldani. Hangulatokba merítkezve feloldani, az akkor miértjeit, és megérteni, azt, ami ott és akkor láthatatlan volt. Láthatatlan azért, mert vakok voltunk, vagy akár azért, mert egy tanulási folyamat részét éltük.
A múlt hangulatai segítenek hozzá, a mostban ahhoz, hogy az értetlenség homályos pókfonadékát, végleg el tudjuk takarítani, és fel tudjon bennünk fényleni, az igazság Isteni fénye.
Innét már csak egy apró lépés, a lélek szintjein, a felimerés utáni rendrakás. Rend, értelem, és megkönnyebbülés. Mindez azért, hogy lelkünkből értsük az életünk történéseit, és hangulatait.
Szeretem a hangulatokat.
Közöttük és bennük élek, hol így, hol úgy.
Inspirálnak, rombolnak és a megfelelő pillanatban látni, meglátni engednek. Talán, mondom talán, az élet örök folyamatában, én is csak egy apró, de szép hangulat vagyok. Egy pici, de nélkülözhetetlen szín, Isten örök és festményén, mely nélkül a tökéletes, nem létezhetne.
Mondom talán.
De talán, ez is csak egy újabb Hangulat a végtelenben.
emtévé
