Bármit gondolunk is, bárhogyan csűrjük csavarjuk a dolgokat, semmi sem történik véletlenül.
Véletlenül egy macska sem megy át előttünk az úton és egy kép sem eshet le a falról, úgy, hogy annak nincsen valamilyen oka, vagy kiváltója. Csak mi, modern emberek véljük az, hogy ezek az apró dolgok, egymástól különállva, jelentések nélkül történnek az életünkben. Életünket, létünket, szorosan behatárolt területekre osztva, dobozszerűen, külön valóként tekintve éljük, megnyugodva abban, amit a doboz, éppen akkor tartalmaz.
Ha jó, örülünk, ha meg számunkra kellemetlen, átkozódunk, de legjobb esetben is búskomorak, levertek leszünk.
Külön létezik bennünk a munka, jobb esetben a hivatás, a magánélet, család, barátságok és a hobbik. De külön kezeljük a múltat, a jelent és az eljövő jövőt is.
Minden apró, egymástól független, külön zárt világban lázad, vagy éppen fázik, magányosan és elkülönülve.
Ha valamely dobozban rendetlenség, vagy zűrzavar támad, elkülönítve próbáljuk meg kezelgetni, úgy, hogy a többi zárt doboz, érintetlen maradjon.
Ha ilyenkor sikereket értünk is el, ez a győzelem csak ideiglenes és látszat, mert álltalában, bizonyos idő elteltével, egy másik dobozban fordul fel, az úgynevezett normális élet.
Vakságunkban, nem látjuk meg a dobozok közötti összefüggéseket és a köztük feszülő, vagy lazuló életszálakat.
Úgy gondoljuk, ha a munkában kudarcok érnek, nincsen mit tenni, új munkahelyet kell választanunk, esetleg másik szakmát. A munkában van a probléma, mondjuk a láthatatlan bajuszunk alatt. Miért keresném máshol az okokat?
Vagy a gyerek, nem viselkedik megértően velünk, egy hosszú átdolgozott nap után és a szomszéd is este fúrja azt az átkozott falat. Ilyenkor dühösen veszekszünk mindenkivel, vagy akárkivel is, arra hivatkozva, hogy minket a kutya sem ért meg.
Huszonegyedik századi betegség. Neve, a lélekvakság.
Nem vesszük észre az összefüggéseket. Nem látjuk, vagy csak nem akarjuk látni, hogy nem dobozok között élünk, hanem minden, mindennel összefügg.
Nincsenek is dobozok.
De a lelkünket és a minket körülvevő világot, át, meg átjárják, a saját megéléseink. A megnemértés, belőlünk származik és a világ csak tükörképet mutat nekünk, így hívja fel a figyelmünket, saját hibáinkra.
Életünk és létünk, egy nagy, örökké változó, de mindig összefüggő festmény.
Alkotói, mi magunk vagyunk. Úgy pingál a kéz, ahogy a lélek festeni tud. A kép olyan színeket és formákat vesz fel és mutat, ahogy akkor érezzük magunkat a bőrünkben, vagy, ahogy életünket éljük, megéljük.
Megéléseink és felszínen úszó élethelyzetein alakítják a folyamatosan változó életfestményünket. Ha a megértéssel van dolgunk, az kihat a munkahelyi viszonyainkra ugyan úgy, ahogy a családi, vagy magánéletünkre és a kedvteléseinkre egyaránt.
Észre kellene vennünk, hogy bárhogy is próbáljuk az életünket zárt, különálló dobozokban élni, ez nem fog összejönni.
Ki kell tárnunk, ha lehet önként ezeket a dobozokat és észrevenni az áthallásokat, mert ha magunktól nem tesszük meg, társunk csak az értetlenség lesz.
A dolgok ettől még működni fognak, hiszen véletlenül semmi sem történik velünk az életünkben.
Hogy miért is beszélek most erről?
Van úgy, hogy magamat és a körülöttem élőket is figyelmeztetnem kell erre a mindent átható összefüggésre.
Megint elindulok.
Mint már olyan sokszor, most is felteszik nekem a kérdéseket.
Mi végből, miért indulsz útnak?
Csak magadra gondolsz ilyenkor?
Nem törődve semmivel, öncélúan, kilépve a világból magadnak alkotsz egy saját valóságot?
A válaszom, már ha egyáltalán érdemes válaszolni, az annyi, hogy nem.
Nem és igen.
Nem, azért, mert akivel csak találkozok életem folyamán, mindenki abból kap, ami éppen bennem van. Ha rendetlenség és káosz uralkodik bennem, az nem csak engem érint, de inkább egy kevéssé mindenkit.
És igen, mert magamért, saját fejlődésemért teszem, hogy belül egyre nyugodtabb kiegyensúlyozottabb tudjak lenni, emelve ezzel a belső békém szintjét.
Hiszen egyedül vagyunk egész életünkben, ha tetszik, ha nem. Egyedül születünk és egyedül halunk is meg. Közötte feloldozást, csak a barátság és a párkapcsolat adhat, ha csak időlegesen is. Közötte egyedül vagyunk. Ezért nem mindegy, hogy milyen viszonyban vagyunk, vagy hogyan ápoljuk önnön magunk lelkét.
Megint elindulok egy úton.
Nem kérdezem magamat, miért ennyi időre, vagy, hogy miért pont oda.
Nem kérdezem, mi dolgom van arra. Nem azért mert nem érdekel, hanem mert megtanultam bízni a lelkem szavába.
Tudom, nem visz tévútra soha és nem kíván tőlem lehetetlent és rosszat. Csak elküld és elindít, a többit rám és a bölcsességemre bízza.
Szeretek gyalogolni.
A gyaloglás mindig megnyugtat. Magamban azt gondolom, hogy azért, mert az emberi lét kezdete óta, ez a legemberibb közlekedés.
Visszalassít az Isteni, örök ritmushoz.
Ilyenkor van időm rácsodálkozni és meglátni tisztán a természet és az élet csodáit.
Nem rohanok, csak békésen megyek.
Figyelmemet oda tudom helyezni, ahova lelkem irányítja, vagy ahol szükségem van rá. Egyszerűen szeretem és szükségem van rá, hogy így pihenjem ki, rohanó és számomra oly idegen világunkat.
Nem teszek mást, mint kinyitom a lelkemet elvárások nélkül és mindent, amivel találkozok, magamba fogadok.
Felnézek és a fohászom az ég felé száll. Legyetek velem, segítsetek, ha belül eltévednék.
És most, irány Liszabon, majd Potrón keresztül Galicia és az oly régen látott óceán part, a Costa da morte és az út végén Muxia…
kép Edit Álomvilága
emtévé
