Sárkánykarom

 

Aztán a harcok csitultak. Ki behódolt, ki elment keletnek, ki meghalt. Csak páran bujdostak járhatatlan helyeken, főleg a Tisza rétjein. A nemzetségekből ország nőtt lassan, a sátrak jórészt elégtek, s a nomád pusztaiakra béklyó került. Kenézek, soltészek járták a táborokat, néha újhitűpapokkal, próbálták szépszóval, vagy fenyegetéssel rávenni a nemzetségeket a letelepülésre. Ez nem ment könnyen, hisz a szabad pusztákra szokott sátras nép, nem szívesen maradt egyhelyt, és még jobban húzódott az idegen parancsoktól. Mert eddig csak saját főjük szava döntött, de most messziről akar ismeretlen úr parancsolni, új hitet tenni eleik erkölcse fölé. Persze sokan hódoltak, főleg, hogy az urak földet, s rangot kaptak, vagy, mert kis számuk miatt nem akartak belekötni a hatalmasokba. De sokan nem engedtek, elzavarták a soltészokat, meg a térítőket, s harcra készültek, nyíltan, vagy titokban. Voltak sokan, kiket nem érintett meg az új föld, és visszafordultak keletnek, hol az ismert pusztákra, vagy idegen háborúságokba vonultak. És ki még nem döntött, vagy várt valamire, az bevetette magát a rengeteg nádba, erdőbe, vagy a homokba, hová az ifjú hatalom karma még nem ért be.
A magyarok vezére, ki már királynak mondta magát, mérgesen hallgatta, mikor a hírhozók a bujdosókról beszéltek. Ő olyan országot akart, miben nem élhetett meg a puszta emléke, sem szokásaival, sem erkölcsével. Legfőbb a táltosok miatt mérgedett fel, hiszen ők izzították a lázadók parazsát. De lassan nem maradt belőlük. A pár, ki élt, a nagy rétségekbe, vagy a hegyi erdőkbe húzódott. Nehéz elérni őket, főleg hogy egyes sátoros urak még bújtatják is őket. Az országosztáson meghagyta az új vezéreknek, hogy mindenkit irtsanak ki, aki ellenáll akaratának. A Gyarmati Korszán külön szálka volt szemében, hisz előtte volt, s megígérte néki a halált. Meghagyta hát Kelednek, kedvenc vezérének, kinek a Szatmári részeket adta hűbérül, vágja le annak a sárkányfajzatnak a fejét.

Harcolnál a világ ellen? – kérdezte Keled.
Korszán nézte a gót fura hullámos haját, sima arcát
– Harcolni a világ ellen? Te nem tudod mi a világ! A világ nem egy ember, de nem is az összes ember. A világ ennél sokkal több. És hidd el, nagyobb világokat láttam én, mint amit te el tudsz képzelni! Én bele születtem a világba, de tebenned már semmi nincs a széles világból, a te orcád nem fújta a puszta szele. Az én népem lehet, hogy belefúl itt a sárba, de a tiéd sosem látott ki belőle.
Elnézett a kelő Nap vörösétől égő láthatárba, majd halkan folytatta.
– Nem harcolok már. Őseim álma hozott ide, itt is maradok. Ha tetszik néked, vagy annak ott – intett nyugatnak – ha nem. De nem harcolok, csak ha magam s családom kell védenem. Ez már az én hazám, bár vélheted, más uralja. Hisz tudod, ki vagyok, ezért vagy most itt. De ezentúl, ha meglátogatsz, vendégem leszel. – belenézett Keled szemébe – Ha nem háborgatsz.

Elkísérték a legszélső tisztes fához, min tarka szalagok lengtek. Ott a halott táltos fia levette hátáról a Korszánok szentséges öreg dobját, s végigsimította. Nagy sámándobra mindenféle talizmán volt kötve, közte egy hatalmas sas lába. Kende elővette kését és levágta a madár ujjnyi nagy ölőkarmát. Majd a dobot átadta Kelednek.
– Imhol a békéd, de ez a karom itt marad, hogy tudd, ha vészt akarsz, én elhozhatom. – majd mosolyogva mutatott a megcsonkított, hatalmas, háromujjú sas lábra. – Megmondhatod az uradnak, levágtad a sárkányt. Vidd el néki a karmait a puszta emlékére. De azt ne feledjétek, hogy a sárkányok véréből sárkányok nőhetnek.
Keled nézte a három hatalmas karmot. Bólintott, majd ahogy a pusztaiaktól látta, kissé meghajolt a pogány vadember felé.
– Békéje legyen mindenkinek, a maga földjén.
És bár ott élték egész életük látásnyira, soha többé nem találkoztak, soha nem háborgatták a másikat, s mindketten tisztesen haltak.

részlet Somlai Tibor A PUSZTA SZELEI című könyvéből
kép Dávid Júlia

emtévé