A frissen emelt gát mellett a folyóparti nyarakon kócsagtelep.
Nyár van, az anyányi fiókák a száraz ágakon fényesítik tollaikat a napon. Nemrég egy ráró, vagy kánya járhatott erre, mert egyet levert közülük. Habfehér hosszú toll fekszik a földön.
Egy arra járó ifjú felveszi és a kalapjába tűzi.
Lányhoz megy, így szebben mutat.
Egyszerű az élet.
Elkezdődik, van és véget ér.
Kinek-kinek mértéke szerint.
Így volt mindig.
A fiú nagy rétség egy kis szigetén élt
Az apró buckán pár kunyhó állt egy öreg fűz alatt. Körbevette a nád és gyékény rengeteg, erekkel, zsombékosokkal, itt-ott erdőfoltokkal és mélyesekkel tarkított biztonsága.
Páran laktak itt egy családként, bár a fiú igazából nem tudta hogy az apja tényleg az apja e és az anyja szülte, vagy más. Az apa, kit a népek Bihalosnak hívtak, erős fekete ember volt, szótlan, de nem komor. Mozgásából a világ tudása érződött. Biztonságot adott lassú ereje, ügyes keze és éles szeme. Sosem hívta magával, de ha ment, nem is zavarta. Halk félmosollyal dörmögött oda, mikor hazatérve sült hallal várta, vagy megjavított, készített valamit. Ez simogatás volt a fiú lelkének.
Az anyja, Marica, gömbölyű barna asszony, kinek furán ejtett szavaiból és a közeli hegyekre vetett merengő tekintetéből kiérződött valami móc vér. Szelíd beletörődéssel élt, csak néha nevetett, akkor viszont csilingelt, mint a vihar utáni napon a falevelekről csöpögő víz. Gyakran ölelte meg őt, és a másik gyereket is. Kajdász, akire nyílván csúfságból ragadt a név, néma volt, kissé sánta és púpos is. Világos sárga haja nem illett a rétségbe, alighanem valamely Nyíri faluból, vagy egy rutén kereskedőtől került ide. Befogadták és ő úgy élt itt, mint egy fura madár, aki nem érti a kalitkát, de nem is küzd ellene.
Aztán itt volt az öreg Kenderes apó
Bihalos apja. Erős, aszott nádi ember volt. Valaha neves, nagyerejű, fürge pákász. Ma már keveset jár, mióta a Cifra rétről idetévedt szürke rálépett. Szegény jószágnak csak a feje volt kint a sárból mikor bőgésére megtalálták. Kötelet húztak rá és zsákot a szájára, hogy ne csődítse ide a komor marhapásztor népséget. Agyon is csaphatták volna, de akkor kárba ment volna a hús, a bőr, a csont nagy része. Élve kellett kihúzni, hogy ő maga is segítse. Halálból halálba ment szegény, de utolsó erejével még rálépett az öreg derekára. Az meg is roppant. Azóta alig mászkál, bár mikor a fia csendes dolgok után jár a nádban, még segít hajtani a bödöncsónakot. Szavát érdemes hallgatni, ügyes keze pedig rendben tartja a szerszámokat és készít is az elfogyók helyett, meg valamelyest cserére is. Szeret füstölni hosszú pipájából.
És hát itt él Torsa, a fiú
Bár csak tizenegynéhány éves, de tapasztalt rétjáró. Ismeri a vidéket, a rajta élő vadakat, halakat. Már eljár egyedül cserélni, vagy csak beszélni a szomszédos szigetek lakóihoz, néha kievez a Nyíri homokig, vagy a Szamosra, látni más tájakat és hallani más szavakat, meg persze a lányokat. Főleg a Dányádi malom táján kujtorog szívesen. Katicának hívják a vízimolnár kisebbik lányát, akivel már beszélt is párszor és vitt neki ajándékba, halat, sült sulymot és egy szép nyest bőrt is. A molnár ugyan nem nézte jó szemmel a gyanús barátkozást, hiszen a falusi nép nem szerette, lenézte és kissé félte is a rétjárókat, vadságuk, pogányságuk és szabadságuk miatt is. De hát nehéz idők jártak, kevés termény volt, a jószág hullott, az adó nőtt.
Ki tudja mi a jó ilyenkor
Az igazság az, hogy más letörte volna a lánya derekát ezért, de a vízimolnár apai nagyanyja a rétről származott, így ő olyan meséken nőtt fel, olyan mesterségeket tanult, mit a földművesek de még a pásztorok sem nagyon ismertek. És hát Kenderes apó neve olyan volt a vizek mellett, amit csak regékben lehetett emlegetni.
Így elnézte, hogy a lány néha elmegy Torsával rákászni, vagy a csíkvarsák táján ügyködni. Persze azok leginkább csak egymással voltak eltelve, nemigen abajgatták a vízi jószágokat, hacsak a virágszedés nem számít annak. Katicának tetszett az erős, kevésszavú, okos legény, aki a falusi társaihoz képest érettebb és csendesebb volt. Biztonságban érezte magát vele, bár még félt a sűrű láptól, nagy nádasoktól, így inkább a folyópartokat és a malom töltések környékét járták a ladikkal, amit Torsa egy áradáskor fogott a Szamoson.
Sulyom éréskor egy este, mikor Torsa hazaért a kis szigetre, odaállt az apja elé és azt mondta – Kanyarítanék egy kis úszót a szigethez – A lápon számtalan úszó sziget lebegett, miket a szél oda fújt ahová akart. Voltak nagyok, melyeken már fák is álltak, de a legtöbb egy-két dobásnyi volt, főleg gyékényből. Ezekből lehetett az igazi szigetekhez kötni, amivel nagyobbá tehették a szárazulatot. Itt a gyékény legyökerezett, majd a taposástól, ráhulló avartól földdé vált. Kellett a hely az új kunyhónak, az új lakónak, a jövendő életeknek. Az apa bólintott, úgy hogy abban az öröm, az aggódás és a büszkeség is benne volt. Összenéztek az öreggel, majd az kis töprengés után így szólt – A lenti vízen vágd, áradás jön, majd az feltolja.
Így hát eldöntetett
Másnap kiment és lekarózta a legközelebbi úszót, majd elkezdett levágni belőle egy darabot. Pár napig eltart majd, jó vastag volt a gyökér a víz alatt. Párszor az öreg is kievezett hozzá és egy-egy intéssel terelte a munkát. Mosolygott magában. Emlékezett.
Négy nap alatt sikerült levágni egy jókorát, a többit lassan elvitte a szél. Már csak a szigethez kell húzni. Ez sem volt nehéz, mivel az áradás megjött, az öreg ismerte a felhőket, meg a vizeket. A Szamos beáramló vize odatolta Torsa szigetét családhoz. Ott lecövekelte és levágta a gyékényt, majd megtaposta. Erősen tartott és a napon hamar kiszáradt a teteje. Lehetett építeni a kunyhót.
A Rét jó hazája népének
Mindent ad, amire szükség van. Fa, nád, fűkötél, de még bőr is derékaljnak. Egy év alatt a fiataloknak mindenük lehet, ami kell az élethez.
A bodza már érett, mikor Torsa átevezett a malomhoz, hívni a lányt kunyhónézőbe. A molnár alig nézett rá, alig szólt hozzá. Párszor említette már, hogy miért nem jönnek ide lakni a kisházba? Tisztesen megházasodnának, Torsa beállhatna halásznak, ha már a vizet nem adja a molnárlegénységért. De persze tudta, hogy ez nem könnyű dolog. Hiszen a fiú nem felekezetbéli, de még csak meg sincs keresztelve. A templomnak csak a tornyát látja a rétből. Tán még rendes neve sincs. Ennek ellenére valahol tetszett neki a fiú. Csendessége nem tűrt ellentmondást, egyszerű tisztességét nem lehetett rávenni semmi hazug dologra, amit a kezébe vett, az jó helyre került. Ember volt.
Így hát engedett. Torsa és Katica átevezett a lápba. Nem mentek egyből a szigetükhöz, kanyarodtak egyet a lány kedves helyeire. Az egyik malomgátnál kikötöttek és kiszálltak. Leültek enni valamit és nézték ahogy a bokrok zöldje sárgára-vörösre változik. Keveset beszéltek, inkább csak nézték egymást. Boldogok voltak.
Torsának máskor biztos feltűnt volna a csend
Most annyira el volt telve a lánnyal, hogy nem vette észre a rekettyék között megbúvó alakot. Az sáros fekete bekecsben hasalt a bokorban és leste őket. Egy űzött jász volt, akit saját családja zavart el adóssága és valami gyanús marha eladás miatt. Bujkált a Hortobágyi pusztán, majd a hajdúkhoz próbált szegődni, de sehol sem állhatták. Így végig lopva, rabolva a Bihart, Nyírt, eljutott a lápig. Ide űzte a törvény, meg a vérdíj. Nem tetszett neki a hely, nem ismerte és félt is, de nem volt választása.
Torsa csak a lány ijedt szemét látta. Az ütést már nem is érezte. A fejsze majd ketté vágta a fejét. A bujdosó az lányt megfojtotta, majd elvette ami érték lehet és elszaladt a gáton. A ladikba nem mert beszállni, mert félte a vizet.
Bihalost egy toportyán vonyítása csalta a halottakhoz
A állat bár érezte a húst, de még nem mert közelebb menni. Amint meglátta a két halottat, iszonyú düh fogta el. Hatalmasat ordított, majd elővette nyárfakürtjét és megfújta. Keserves, mély riadó volt ez a lápban. A közeli szigeteken mozgolódás támadt, kiáltások füttyök hangzottak fel innen-onnan. A két testet betette a ladikba, azt hozzákötötte bödöncsónakjához és haza csáklyázott. Ott már többen várták. A rétjárók nem mutatják ki érzelmeiket, bár az asszonyok könnyeztek és a férfiak keze erősebben szorította, ami benne volt. – Ez valami kinti tekergő volt!
Reggel lett, mire beszorították a jászt egy mélyesbe. Derékig már elsüllyedt. Könyörgött, kínálgatta amit összelopott. A vizinép körben, némán nézte. Majd az öreg belevágta a harcsázó szigonyt a mellébe. Bihalos pedig ráhajtotta a csónakot, belenyomta a sárba. Majd odabólintott a többieknek és hazaeveztek az öreggel.
A víz hamar viszi a hírt
A molnár, és a sok falusi kint állt a Szamos partján, mikor Kenderes apó kievezett a rétből. Nem ment rá a Szamosra, csak egy belógó fűzághoz kötötte ladikját és várt. Bihalos a két testet egymásmellé fektette kunyhójukban, melléjük tette eszközeiket, amit Torsa készített, meg amit nekik szántak ők. Majd kihúzta a cölöpöket, levágta a kis szigetet és a vízbe tolta. Átvágta a kisgátat és a lezúduló víz a Szamosba vitte Torsa szigetét. Mögötte Bihalos jött a családdal, de ő is megállt az öreg mellett. A molnár és pár rokon beeveztek a szigetig, átemelték a halottakat és kivitték a partra. A két család nézte egymást. Némán a két parton. Majd a molnár odafordult a mellette álló paphoz, aki előbb a fejét rázta, majd mikor a molnár iszákjára ütött, gyorsan bólintott és elszaladt.
A molnár Bihalosra nézett, majd felemelte kezét. Bihalos felállt a csónakban, két keze ökölben, majd lassan ő is felemelte jobb kezét. Aztán összebólintottak az öreggel és visszaeveztek az ő hazájukba.
Tóth Márton vagy két éve került ide, valahonnan a Fehértói szikről. Nem ismerte senki, nem tudták mi hajtotta ide. Kondásnak jelentkezett. Rendesen ellátta dolgát, látszott, hogy ért a jószághoz. Pár napja veszett a Szamosba. Nem találták meg. Az ő neve van róva a Molnár Katica sírja melletti sírra. Az alatt fekszik Torsa.
Torsa szigetét elvitte a Szamos
Sok halásztanya mellett elúszott, de hozzá nem nyúlt senki. Az Apáti révnél még megrekedt két napra, majd egy vihar továbbvitte. A Tisza zátonyán állt pár napig. Egy Jándi halász lánya látta amint egy vidra család pihent rajta. Oda is szólt apjának – Hát már a vidráknak is van szigetük? –
De másnapra eltűnt. Vagy a víz vitte el, vagy az éjszakai vihar verte szét. Torsa vére belemosódott a Tiszába, aztán tova, olyan vizekbe, melyekről még álmodni sem mert volna soha.
kép Somlai Tibor
emtévé
