Hogy ráérezz a Mindenségre,
el kell érned az alázat azon állapotát,
mikor megérted,
hogy az életben nincsenek győztesek,
csak van, aki még megy,
és van, aki már nem!
Szernye nem a családhoz tartozott, de itt élt fiatal kora óta. Mikor idevetődött legényként Csarbakék táborába, senki nem kérdezte honnan jön, ő meg nem mondta. Szolgálatra állt, s mert értett a juhokhoz, szívesen fogadták. Hamar kiderült, hogy nem csak a jószághoz ért, de bármit kezdtek, főleg ha valami új volt, érdemes volt megkérdezni, mert olyan gondolatai voltak, mik keveseknek. És a keze is ügyes volt. Értett a fához, bőrhöz, agyagból formás edényeket készített. Csak hát, mert senki nem hibátlan, bizony volt egy kis nyavalya vele. Eme nyavalyája miatt sehol nem szolgálhatott soká. Szomorúan, de mindenhonnan kiadták az útját. Mert Szernye árnyékában ott járt a baj. Az ő baja volt, hisz csak őt bántotta, de senki nem akarta megkísérteni. Nem volt nap, hogy valami kisebb-nagyobb szerencsétlenség ne érte volna. Mikor reggel kijött a jurtából, már találgatták, mifene eshet ma belé, ami nem volt eddig? Bár a segítségét sokszor kérték, amit készített, gyorsan elvitték tőle, még ki nem gyulladt, folyóba nem esett, vagy bármi más baj nem történt. Tudták, hogy ha a pusztán csak egy ürge luk lenne, abba biztos Szernye lova lépne, vagy ha a pusztai sas elvinne egy bárányt, az biztos az övé lenne. És ha a nyári viharok eljöttek, senki nem bújt mellé az irha alá, mert a villámtól igen félt mindenki. Így élte le élete nagy részét, bajok között, de mégsem szomorúan. Csodálták is érte, milyen nyugalommal viseli sorsát, bármi baját elütötte egy-egy tréfával, soha nem hallották panaszkodni. Egy bicegős leányt vett párjául, ki három szép leány szült neki, fiai nem lettek. Az asszony már sok éve meghalt, szépen elaludt, és nem kelt föl. Lányai már elkeltek, kicsit későn ugyan, mert bár igen szépek voltak, mindenki várta, hogy öröklik-e apjuk balszerencséjét. De nem így lett, takaros asszonykák lettek. Most az öreg egyedül élt, két nagy vadász ebbel osztotta meg kis jurtáját. Volt pár lova, két tehénkéje, meg egy kisebb falka juha.
Ma, a tábor melletti Zanka folyócskához ment, hol egy okos mestersége volt. Pár éve találta ki, hogy a halakat egy vesszőfonattal egy kis rekesztett részbe tereli, ahol szépen megszúrhatja őket egy kétágú szigonnyal, amit persze ő faragott. Az így szedett halat aztán füstön aszalta, mint a bárányhúst. Mindenki örült az új ízeknek, addig halat csak akkor ettek, mikor azok ikrázni jöttek a szélekbe. Jó halom volt most is lovára kötve, főleg csuka, meg a nagy vörös hal. A jurta mellé ledobta őket, leszerszámozta a lovat, majd nekivetkőzött, és nekiállt a halak tisztításának. Szépen gyűltek a szárítófán, ami alatt füvön, tulkok száraz trágyája égett, vagy inkább parázslott. Ezzel füstölte a halat, ami nem csak szárította, de jó ízt is adott nekik, ám főleg a legyeket tartotta távol. Csak pár éhes darázs volt olyan elszánt, hogy a füstben is falatozzon a puha húsból. Már a szerszámait tisztította, mikor a Nap felől, a pusztán lovasok érkeztek a táborba. Meglepődve látta, hogy nem más, mint Dzsarmat, a törzs feje jött, fiával, meg díszes harcosaival. Fontos dologban járhattak, mert még a szalagokkal telekötött ruhájú táltos is ott volt köztük, aki pedig nem igen mozdult ki sátrából.
A család kint várta a vendégeket, majd hosszas üdvözlés után bementek a nagyjurtába. Persze csak a vendégek és a család fejei, a többiek elsiettek étkeket és italokat készíteni, ellátni az érkezettek lovait. A jurta ajtajának két oldalán egy-egy íjas, szablyás harcos állt, ami fura látvány volt a pásztor táborban. Szernye apó a fejét csóválta. Valami komoly dolog készülhet, ha ezek idejöttek. S, mert kíváncsi volt, beállt a többiek mellé dolgozgatni, hátha hall valami hírt. A szóbeszédből azt vette ki, hogy jól sejtette, valami hadakozáshoz hívják a lovasokat. Emlékezett fiatal korára, mikor ő is elment tülekedni némely lázadozó törzzsel. Nem nagyon tetszett neki az öldöklés, sebet is kapott többet. Most örült, hogy már öreg a harchoz.
A gyerekek ámulva nézték a bőrvértes harcosokat, meg lovaik bőr szerszámát, miket réz és vas veretek díszítettek. Bizony ilyet errefelé nemigen láttak még. Mikor bent végeztek a fontos dolgokkal, a vén Csarbak, kiüzent az étkekért. Az asszonyok sorban hordták be a véres tejlevest, sült májat, főtt juh fejeket, keserű hagymával és hússal töltött birkabendőket, friss lepényt túróval, és persze kumiszt. Egy nagy tálon még füstölt hal is volt. Végül mézzel leöntött aszalt gyümölcsök édesítették meg a lakoma végét.
Aztán a vezérek végigjárták a tábor, szemre vették a lovakat, a férfiakat, s fegyvereiket, öltözetüket. Dzsarmat meglátta a halfüstölőt.
– Kié ama jurta? – kérdezte, mire Szernye apó elé állt és meghajolt.
– Ízesek a halaid öreg. Hét nap múlva nálam gyűlnek a nemzetségfők. Hozzál, nekem amannyit tudsz. Tisztesen megfizetem.
Az apó, még egyszer mélyen meghajolt.
– Amennyi lesz, elviszem vezér. – mondta és aprókat hajolva elhátrált az úrtól.
A vendégek végeztek, lóra szálltak, és a jurták előtt álló családdal szemben megálltak. Dzsarmat biccentett Csarbaknak, majd ellovagoltak a következő család tábora felé. Szernye apó a sátrába ment, s leült gondolkodni. Most helyt kell állnia. Evett egy keveset, majd korán lefeküdt aludni. Még hallotta, hogy a család sokáig izgatottan beszélte a nemzettség hadidolgait, ami a fiatalokat felpezsdítette, ám az öregeket óvatossá tette a hadakozás híre. Az asszonyok meg igen csendesek lettek.
Reggel bizakodással kelt. Örült, hogy rangos dolga akadt, hisz a kényes nemzetségfők ételét adni nagy tisztesség. Vígan lépte át a kis jurta küszöbét, de lába megcsúszott. – Na, kezdi már! – gondolta, s lenézett, mire léphetett. Azon pedig nagyon megijedt! A küszöb előtt egy tarka kis pusztai kurtakígyó tekergett. Azt tapodta halálra, szegényke már csak a hátán vonaglott. – Haj, kicsi kündü! Látod, nem akartalak én bántani. Hiszen nem is tudtam, hogy itt laksz. – A jurták körül eme kis kígyók szerencsét jelentettek, nem is bántották őket. Egyesek a küszöb alatt lakó uracskákat még tejjel is kínálták, bár ezt az étket ők nemigen kedvelhették. Az öreg a fejét fogta.
– Haj, hát eddig sem hoztál sok szerencsét. Most mi lesz velem?
Fogta a halott kígyót és kivitte egy domboldalra, mit sütni szokott a Nap.
– Eltemetlek tisztességgel, csak ne ártsál nekem.
Bár elképzelni sem tudta, hogyan lehetne annál szerencsétlenebb, mint eddig volt. De hát erősen bántotta az eset, még egy kis piros szalagot is a kígyó mellé tett, hogy engesztelje. Mire végzett, odalett a reggeli öröme. Bánatosan indult halat fogni, és egész úton fejét rázva szidta a bolond eszét, hogy nem tud jobban nézni a lába elé.
Már látta a folyó menti nyíreket, mikor nem messze tőle észrevett egy rezneket. A nagy kakas dürgött, bár Szernye nem látta kinek járhatja fura topogós táncát, hisz egyedül volt. Ilyen közelről még nem látott ilyet, meg is lepődött, hogy az amúgy óvatos madár miért nem röpül el. Párszor evett már túzokot, tudta, hogy igen finom húsuk van és elég nagy darabok is. Hát, ha már így kínálja magát, csak meglövi. Lova nyerge mellől kivette íját, majd megdermedt. A nagy bánatban vesszőket nem hozott. Lám, itt áll az orra előtt egy ilyen jószándékú madár, ő meg csak nézheti. Kivette a halszúró szigonyt, de azzal nem lehet ekkorát dobni, meg el is törhet, ami még nagyobb vész. Tett pár lépést, de nem akarta elzavarni a könnyű prédát.
– Fene a vén fejembe! Most mit tegyek?
Nézte a táncoló kakast, és úgy döntött, ez megér egy kis lovaglást. Lassan felült a lóra, ami ezen meglepődött, az öreg leginkább csak száron szokta vezetni, meg könnyű terhet hordat vele. Nyikkant is egyet, de rendesen elindult. Szernye visszanézett és dühösen rántotta meg a kantárt. A reznek szárnyra kapott, s már a másik domb mögött járt. No, ez sem lesz ma nyárson. Ha már felült, lóval ment el a folyóig.
Megállt a mart tetején, onnan nézte a vizet. Leszálljon a lóról, vagy innen vesse bele magát a vízbe? Felnézett az égre.
– Ilyen sorsom lesz sötétig?
De csak leszállt. Alant, a kis folyó szélén épített vesszőnyékje össze volt dőlve. A nyomokból látta, hogy valami tulkok futottak át rajta, igen zavarhatta őket valami, mert átgázoltak a folyón is. Akárhogy van is, ezt most meg kell igazítani. Toporgott a parton, hol is kezdjen hozzá. Ki kéne tudni, törött-e a fonás, vagy csak a víz alatt fekszik. Az egész készség, okosan, a parthoz volt kötve, kis karókkal. Ez ugyan nem védte meg a letaposástól, de legalább ki lehetett húzni a szőrpányvával. Négy ilyet kötött rá, valami öt lépésenként. Hárommal boldogult is, örvendve látta, hogy a fonás egyben van. Ám a negyedik, valami gyökérbe megakadt. Rángatta, húzogatta, de végül csak el kellett vágnia. Már hogy kellett volna. Az övébe hordott öreg kése nem volt ott, ahol lennie kellett. Hamar rájött, hogy az bizony a kényelmes lovaglása közben csúszhatott ki. Akkor most szépen, ott fekszik a fűben valahol. Csak legyintett.
– Ahogy megy ez a nap, csak belelépek hazafelé.
De hát most kellett volna. Kissé megállt tanakodni, mikor a mart alján, egy kis lukban valami mozgást látott. Óvatosan odament, lehajolt és finom orra megmondta neki, hogy ott bent nyércek laknak. Alighanem egy fészek volt. Ez kissé megvidította, mert a nyérc igen finom szőrme, csereként is érték. Úgy vélte, igen egy kölyköt láthatott mozogni, hiszen ezek a halvadászok óvatos népek, az öregek nagyon tudnak vigyázni szép szőrükre. No, talán még kézzel is eléri. Levette hosszú ujjú ködmönét, lehasalt és benyúlt a lukba. Kicsit kaparászott bent, majd nagyot kiáltva kikapta a kezét. Rajta volt a nyérc is, ám időben elengedte és szépen beleröpült a folyóba, ahol hamar lebukott a víz alá és odébbállt. Az öreg rázogatta vérző kezét, és igen csúnyán szidta a kis prémest, bár utóbb belátta, hogy az jogosan tiltakozott a nyaka kitekerése ellen, főleg mert a fészkiben lett háborgatva.
Szernye apó úgy döntött, inkább már csak a békésebb halakkal kéne foglalatoskodnia, hátha az kevesebb vésszel jár. Lesétált a rekesztő aljába, ahol egy mélyebb vízben a bekerült halak csapdába estek. Bár a nyéket megborongatták a tulkok, valamennyi hal mégis mozgott a gödörben. Szigonyával megkotorta a vizet, tapasztalt keze és szeme, vagy tíz halat vélt odalent. Hát ez valami, de nem sok valami. Még ha nagyok lennének, de jószágok csak olyan kétaraszos féléknek tűntek. Gondolkodott, hogyan lehetne ezeket gyarapítani kissé. Fogta szigonyát és a parton elindult fölfelé, lova ott lépdesett szépen mögötte. Mentében figyelte a vizet, s úgy látta, elég sekély, csak a sodorban volt mély. Az alja a sekélyesekbe, apró kavicsosnak tűnt. Mikor már eléggé sokat ment, egy helyen, ahol lankás volt a part, és a sodor sem látszott túl mélynek, lementek a vízig. A kákás partról békák ugráltak a vízbe, s Szernye örömmel látta, amint az egyiket azonmód el is kapta egy nagyobb csuka, vagy valami hasonló rabló.
– No, ezeket most meghajtjuk. – veregette meg az öreg lova nyakát.
Úgy is lett. Felült a lóra, és átbotorkáltak a folyócska másik oldalára. Úgy fordult, hogy a ló a sekélybe menjen, ő meg a szigonnyal tudja ütögetni a vizet a sodrásnál. Így is tett, néha megállva, mikor látta, hogy valami miatt a halak vissza akarnak fordulni. Űzte, zavarta a halakat, akik kiugrasztva rendes helyükről, ide-oda cikáztak a tiszta vízben. Egy párnak sikerült visszatörnie, ám a nagyja szorult lefelé, egyenest a kerítésbe. Az öreg örömmel látta, hogy igen nagy jószágok is akadnak köztük. Még egy teknős is a hajtásba került, amit eddig errefelé nem is látott. Mikor végül elérték a kerítése elejét, leugrott a lóról, és a vesszőfonatot szépen kiigazította a part oldalhoz.
– No, most már itt vagytok. – elégedetten nézte a mélyesben kavargó halakat. Sokan voltak és nagyok is akadtak rendesen. Már csak ki kellett szedni őket, ami persze nem könnyű, de hát ráér, ezért jött. Korábban már gondolt vele, hogy valami merítő eszközzel ez könnyebb lenne, mert a mozgó, síkos jószágokat nem könnyű megszúrni. De még nem jutott oda, hogy kitalálja mi is lenne ezen eszköz. Látott már hálót, fiatalabb korában, de hogy az hogy készült, nem tudta, meg olyan vékony kötelet sem sodort még soha.
Így maradt a szigony. A kétágú csontból készült hegy, élesre volt faragva, és a belső oldalán fogazva is volt, hogy a síkos halak ne csúszhassanak le róla. Néha megcélozhatott vele egy-egy álló halat, de inkább csak úgy vaktában szurkálta a vizet. Ám így is rendesen szedegette ki a zsákmányt, amit messze felhajított a partra. A végén már nagy rakás hal vergődött a füvön, s a vizet hiába kotorászta, nem érezte, hogy valaki még vergődne benne. Tudta, hogy pár okos jószág biztos befúrta magát az iszapba, de nem bánta. Kell az holnapra is. Úgy vélte, ha már a vízben áll, megigazítja az egész készséget. Átugrotta a sodort és átlépett a fonaton. Ott csak araszos volt a víz, kavicsos ágyon futott. Szépen megigazgatta, megerősítette a kerítést, egészen a végéig, hol egy iszapos gödör volt körberakva. Az iszap nem tartott valami jól, így nyomkodta erősen lefelé. Addig tette, még egyszer megcsúszott, be a fonat alá, egyenest a gödörbe. Nem volt mély gödör, de ő beszorult kissé, majd odaveszett. Azért csak kievickélt a kavicsra. Ott ült elázva, néha rácsapott a vízre. Ez a fürdő nem hiányzott neki, átázott a ruhája, még szerencse, hogy a ködmönét levette. Ahogy ott merengett a dolgon, a túloldali marton észrevett egy pányvát. Fentről lógott le, egészen a vízig. Kíváncsi lett, hogy került ez oda. Csöpögő ruhával átlábalt, majd megrángatta a szőrpányvát. Igen meglepődött, mikor valami visszarántotta kissé. Bár nem volt egy okos gondolat, de rátekerte a karjára, és felmászott a part tetejére. Ott ámult csak igazán! Egy halom tulkocska állt nem messze a füvön. Szépen össze voltak kötve, mint mikor terhet raknak rájuk.
– Hát ti honnan szöktetek meg, így egyszerre?
Hat szép barna tehénke volt, meg egy majdnem fekete bika. Sokat nem tanakodhatott, hiszen a túlparton ott ficánkoltak a halak. Így, miután megnézte, rendesen meg vannak-e kötve a tulkok, lentebb vezette őket egy lankásabb parthoz és átvitte a falkát a kidobált halakhoz. Ott egy bokor aljához csomózta a pányvát, jó alaposan, majd nekiállt felfűzni a halakat. Szép halom jött össze, s ha már itt voltak a teherhordók is, rendre felpakolta a zsákmányt két tehénkére. Aztán összepakolt, felült a lovára, és a kis karavánnal elindult hazafelé.
A táborban igen megbámulták szerzeményeit. Főleg persze a tulkokat, de a sok halat is, hisz az öreg nem szokott ennyit hozni. Szernye apó megkereste Csarbakot, elmondta a napját és kért tőle pár leányt segíteni a halak pucolására. A családfő odahívott három leányt, meg egy fájós lábú legényt, hogy tegyék, amit az öreg mond. Nézegette a tulkokat, majd odament a halakat tisztító Szernyéhez. – Azt mondom neked öreg, ne számolj ezekkel a tulkokkal! Vidd el majd a füstölt halaiddal együtt a nagytáborba, hátha valaki megismeri őket. Jegy van a fülükön. Bajod ne légyen belőlük! – Amaz bólintott. – Nem is igen bírnék ennyivel magam. De nem vágyom máséra, van elég, nekem, ami eltart. – Kicsit szomorkodott persze, hiszen hét tulok nem kis vagyon, azt nem akarta, hogy még rá mondja valaki az orzást. A fiatalok segítségével estére a rudakon lógtak a halak. Másnap már csak a sánta fiú jött, segíteni a füstölést. Ötödnapra meg már szépen aranylottak a kellően megszáradt halak.
Még sötét volt, mikor az öreg előjött, adott enni a jószágainak, majd felpakolta a halakat a tulkokra, magához intette két kutyáját, és mert lovasokhoz ment, maga is lóra szállt. A keleti derengés már útjukon találta őket. Messze volt a nagytábor, lefelé hanyatlott a Nap, mire odaért, pedig enni sem állt meg, csak úgy nyeregben falatozott. Már messziről látta, hogy a pusztai tábor nem a rendes képét mutatja. Nagy nyüzsgés volt, lovasok jöttek-mentek, taligák hordtak nagy halom holmikat, és mindenféle karavánokat is látott amerre csak nézett. No, itt nem fogják megbámulni az ő kis falkáját. A jövő-menő népek valóban nem nézték meg, legfeljebb odaköszöntek, vagy bólintottak neki. Ám, amikor bentebb került a táborba, páran még mutogattak is felé. – Hát ezek még nem láttak halat? – egyszer csak egy fiatal férfi futott felé. Öltözete díszesebb volt, mint a pásztoroké, de az is látszott rajta, hogy nem valami harcos lehet. Megálltak, s a férfi, egy kis szemlélődés után aprót biccentett, majd megkérdezte. – Öreg, hol találtad ezeket? – Szernye mérgedni kezdett. – Hát ti tényleg nem láttatok még halat? – a másiknak a szája is tátva maradt, majd nevetett egy nagyot. – Nem a halat, öreg! A tulkokat! Innen szöktek egy fél Holddal ezelőtt. – És megemelve az egyik tehénke fülét, mutatta az égetett jegyet rajta, majd a ruhája ujján a hímzést is, ami bizony éppen olyan volt. – Hát a tieid? – kérdezte az öreg. – Csak a gondjuk. – mondta a férfi kissé csendesen, majd leintette a lóról Szernyét és elmondta neki az esetet. Az ő apja bizony a nagytábor étekgazdája. Jeles tisztesség, néki kell felügyelni az ételhez valók begyűjtését, eltevését, és a főzőknek is ő adja ki, mértékre. Eme tulkok valami kölest, vagy hajdinát hoztak, de egy reggelre eltűntek. S mivel rá volt bízva, itt megsimogatta arcát, az apja eléggé elverte értük. Nem gondolta, hogy még látja őket.
– Apó, én köszönöm néked, s hogy károd ne légyen, az egyik tehenet neked adom szívességedért.
Szernye kicsit vidámabb lett.
– Hát derék dolog tőled, de előbb elvinném ezeket a halakat, akinek kell, mert Dzsarmat úr maga kérette ide őket tőlem.
A másik ezen kicsit gondolkodott.
– Hát azt pont az apámnak kellene általadni, mert, hogy éppen reá tartozik a dolog. Jer, elviszlek hozzá.
Az öreg szemének fura volt a nagy kavarodás. Persze nem ez volt a tábor igazi képe. Most, a közelgő hadakozás miatt volt itt a sok nép, mindenféle nemzettségekből, meg a mindenféle kereskedők, akik hasznot szimatoltak a véren. Mennyi fura ruha, idegen arc és szó, mindenfelé. Az ő nyugodt kis élete jobban tetszett neki, még ha tele is volt bajjal. Arra gondolt, inkább az ő bajából legyen marék, mint darab a máséból. Így értek el az étkesgazdához. Az idősebb férfin már látszott a rangja. Finom, tarka kelmékből volt ruhája, még a vezérek sem jártak ilyenben. Ahogy meglátta az érkezőket, kissé elmosolyodott. A fia elmondta neki a történést. Az bólogatott, majd Szernyéhez fordult, aki kissé megszeppenve állt a tarka emberrel szemben.
– Az uram szólt a halaidról, már kérdezte is. De előbb a jószág dolgát lássuk el, hisz már nem volt bizodalmunk bennük. Gondolom farkasok zavarhatták meg őket. – nézett a fiára – Köszönöm apó, hogy visszahoztad őket. Cserébe fogadd el a bikát közülük, biztos meg volt a bajod velük.
Az öreg a lehajtott fejű fiúra nézett, ki már megkínálta egy tehénkével.
– Elfogadom hálásan, nincsenek csak teheneim, jól el lesz velük.
Most már kezdte gazdagnak vélni magát.
– Akkor ebben megegyeztünk. – mondta a gazda és intett pár legénynek, akik gyorsan lekapták a halakat és hordták be egy sátorba.
Majd egy nyitott oldalú jurtához vezette Szernyét, ahol mindenféle dolgok voltak, szépen rendre összehordva. Fegyverek, szerszámok, öltözetek, de bőrök és vásznak, meg edények is. Vagy prédából kerültek, vagy ajándékba, vagy már nem kellett valakinek. Most ezzel fizették azokat, kik a pusztán élvén, az aranyat, ezüstöt nem nézték sokba.
– Válassz valamit fizetségül.
Az öreg szétnézett. Ami kellett neki, azt ő meg tudta szerezni, vagy éppenség, el tudta készíteni. Mit válasszon innen, hogy haszna is legyen. Akkor a szeme egy halom késen akadt meg. Válogatni kezdett. Voltak itt mindenfélék, de ahogy nézte, mind jó acélból volt. Ahogy próbálgatta őket, hamar vágták a kemény bőrt az ujján. Végül egy szép, de egyszerű, kissé hajlott pengéjű kést emelt ki, minek tokja olyan volt, mit meg lehetett kötni az övéhez.
– No, erre most nagy szükségem lenne. – a gazda bólintott. – Akkor az a tiéd.
Megindultak vissza az öreg lovához. Alig mentek kicsit, mikor a tömeg előttük csendes lett és szétnyílott. Dzsarmat úr jött a nemzetségfőkkel, mentek megnézni a lovakat. A vezér éppen csak rápillantott Szernyére, majd az odébb halakat pakoló legényekre. A fejével, úgy mentében, odaintett egy szablyást, mondott neki valamit. Mikor már messzebb jártak, a hangoskodás megint nekiindult.
A szablyás odajött az étkesgazdához és halkan elmondta, amit az ura üzent. Az meghajolt, majd Szernye apóhoz fordult.
– No, öreg, szerencsés napod van. A vezérünk megtett halszállítójának téged. Minden újholdkor hozzál, amennyi van.
Nézte az öreg arcát. Tán azt várta, az hajlongani, köszöngetni kezd, de Szernye csak bólintott. A gazdán látszott, hogy ez tetszik neki.
– De van más is. A vezér nem akarja, hogy ilyen sárosan hozd a halakat. Ezért válassz magadnak egy tisztes öltözetet is. – mutatott a halom ruhára, a nyitott sátor oldalánál.
S mert látta, hogy az öreg félve nyúl a finomabb holmikhoz, kiválasztott neki egy tisztes, de nem tarka öltözetet, hímzett nemezsüveggel, mit keskeny prém szegett, meg egy puha csizmát, és ráadásnak egy széles vörös övnek való kelmét.
Szernye már ment egy ideje, mikor rájött, hogy a nagy örömében azt sem vette észre, hogy bizony sötétben indult haza. De nem bánta. Kicsit csodálkozott, hogy máskor napjában többször is leheveredik aludni, mégis fáradt, most meg egy napja le sem hunyta a szemét, de bíz, még sokáig elbírna menni. Nem is állt meg reggelig, akkor ért haza. Már ébredezett a tábor, így többen hallgatták végig történetét. Leginkább mosolyogtak, hiszen kedvelték az öreget, néha meg sajnálták bajaiért, megérdemel egy kis jót is. Aztán mikor már mindent elmondott kétszer is, úgy érezte, hogy megfáradt, hazavezette állatait. Szépen lepakolt mindent, a jószágoknak adott enni, majd, a jurta előtt leült kicsit, és a kelő Nap fényében csodálta új dolgait. Egy fiatal leány ment arra, kumiszt, túrót és tarhót vitt tömlőkben a lovakhoz induló férfiaknak. Odakanyarodott, hogy megbámulja az apó szép öltözetét. Annyira nézett, hogy kissé megbotlott, s egy kis tömlőt leejtett. Annak kiszakadt a kötése. Szernye éppen elérte, felvette és a rámosolygó leány felé nyújtotta. Az egy pillanatra megállt, de aztán továbbsietett, úgy szólt vissza. – Idd csak meg apó, van ott még, ahonnan hozom. – Az öreg megkóstolta, bizony jóféle kumisz volt. Most jól esett, nagyon. Aztán a jurta felé fordult, s eszébe jutott a minap eltaposott kígyócska. Egy kicsiny kumiszt öntött a küszöb elé. Erre, a kopott fa alól kidugta fejét egy sárga kurta kígyó. Bár rögtön el is bújt, Szernye igen megörvendett. Ni, még a végén szerencsés ember lesz. Leste a küszöb alját, s mikor látta, hogy tényleg ott mocorog alatta valami, örömében felugrott.
A jurta kicsi volt, az ajtaja sem nagy. Így az öreg éppen beverte a fejét a szemöldökfába. De olyan alaposan, hogy menten le is ült. Fogta vérző fejét, és nevetett. Többen is odanéztek, mi lehet ennek a vígságnak az oka. De az apó csak legyintett feléjük. – Nincsen vész semmi, csak én vagyok itt magam. De elég is ez nékem mára. – mondta, s elment aludni egyet.
kép és szöveg Somlai Tibor (részlet A PUSZTA SZELEI című kötetéből)
emtévé
