Jártamban-keltemben a mai napig meg-megállok, ha szépséges harmatcseppeket találok, s bár lenyűgöznek a hajnali gyöngyfüzérek, egyre csökkenő lelkesedéssel emelem fel a kamerát, mert úgy gondolom – s persze tévedek -, hogy már szinte mindent láttam, amit a harmatban látni lehet. A gyöngyök csodás formákba rendeződését, bennük a tótágast álló világot, rajtuk keresztül szirmaikat bontogató virágokat, sőt, idén még harmatcseppekben nyüzsgő fonálférgeket is alkalmam volt megpillantani. Ám egy harmatos faág ma egy egészen különleges pillanatot tartogatott számomra.
Ahogy keresztülvilágította a cseppecskéket a Nap, az egyikben mozgásra lettem figyelmes. Azt gondoltam, biztos a felületén, a túloldalon mászkál valamilyen fura kis lény, de akárhogy is forgattam az ágat, csak nem láttam a csepp felszínén semmit. Ahogy azonban elkezdtem keresztülnézni rajta, megpillantottam egy izgő-mozgó, parányi atkát.
Néhány atka ugyan kifejezetten vízi életmódú, de ez az erdei faj egészen biztosan nem. Éjjel kiülhetett rá egy cseppnyi harmat, amely a hűvös pára érintésére lassan hízni kezdett. Egészen addig, amíg magába nem zárta az atka egész testé, majd lassan tovább hízott. A foglyul ejtett állat pedig minden erejét megfeszítve igyekezett kitörni a gömb hideg börtönéből – mindhiába. Apró testével kívülről is nehezen lenne képes megtörni a hártyát, belülről azonban képtelen volt rá.
Belegondolni is fojtogató: mintha mi magunk egy óriási hógömbbe zárva küzdenénk levegőért, s csak abban bízhatnánk, hogy a Nap leolvasztja majd rólunk az áthatolhatatlan burkot, mielőtt elfogy minden oxigén.
kép és szöveg Újvári Zsolt
emtévé
