Nem volt kettőnk történetébe semmi több,
megtanított veszteni.
Ahogy felejteni, elfeledtetett.
Adott még, fájdamas perceket,
mit az öröm után élhettem meg.
Mert nem a mennyiség számított,
a mélység melybe zuhahant.
A lélek alja, csillagokkal borított mező.
Feküdtünk rajta.
Számoltuk a lélegzetet.
Ennyi volt, talán ma is van.
Hát legyen.
Akár egy.
Ha röpke órára is, érezni igaz.
Történetembe bele tartozik,
még mindíg tanít.
Kár tagadni.
Megtagadni pedig végkép badarság lenne.
Befejezetlen látomás,
elrendeltetett vallomás,
örök ábránd.
Végtenebe való visszatáncolás,
kezed kezembe tartozás.
Bilincs a múltból.
Csendes ima.
Napról napra.
Éjről éjre.
Boldog boldogtalanul.
Élet nélküled.
Átkozott kötél, mely szálaira bomlik.
Sosem pattan el.
Majd véget ér.
Akkor egybefonódik
összehúz, hogy újra szétszakadjon.
Egyszer kiérdemlem a örök karod tartását.
